Osmosis – 65. fejezet

Mariót az első pillanattól kezdve elbűvölte a görög nő. Elsősorban nem a látványa – bár azt megállapította, hogy az alakja numero egyes, és már kicsit sem csodálkozott azon, hogy a kormányzó teljesen odavan érte –, sokkal inkább Sztavrila személyisége volt rá nagy hatással. A kisugárzása, az átható és tiszta tekintete, a modora és a beszédmódja mind olyan adalék volt, amelyek lenyűgözték az olasz fiút.

Amikor kettesben maradtak az ovális asztalnál, mindenféle feszélyezettség nélkül mesélt neki a szerelméről, a terveiről, a gondjairól, a Királyrévbe vezető útról, Emma különös egyéniségéről, és bármiről, ami csak eszébe jutott. Csakhamar úgy érezte, hogy ez a görög nő akár az anyja helyett anyja is lehetne ebben a különös világban, de megbízható lelki társa mindenképpen.

Persze ehhez a gyorsan fogyó bor és Sztavrila anyáskodó viselkedése is sokat hozzátett, de az tény, hogy Mario úgy megnyílt előtte, mint Evilágon még senki előtt, talán még a kormányzót sem avatta be ilyen mélységben a legféltettebb titkaiba, pedig őt aztán feltétel nélkül tisztelte.

– … és akkor mi derült ki? Hát az, hogy a nyelvtanár nem más lenne, mint Zurab – ecsetelte némileg zaklatottan egy hosszabbra nyúlt elbeszélés végén. – Most kérdem én: van ilyen?

– Tulajdonképpen mitől tartasz? – kérdezte Sztavrila. – Félsz talán, hogy ez a halárus lecsapja a kezedről a szerelmedet?

– Igazából ezt nem tudom megfogalmazni – ismerte el Mario. – Csak azt érzem, hogy zavar. De rohadtul! Nekik azért mégiscsak van közös múltjuk, együtt nőttek fel abban a nyomorult kis faluban, én meg csak most csöppentem bele Emma életébe, mint ahogy ő is az enyémbe, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy csak azért van mellettem, mert ő ezt valamiféle sors általi elrendeltetésnek véli. Iszonyatosan sok munkám van benne például, hogy megértessem vele, ő nem a cselédem, nem a szolgám, nem a tulajdonom. A mai napig sem tudtam róla leszoktatni, hogy úrfinak hívjon, bár azért mintha mostanra kezdené felfogni, hogy ideje lenne másképp szólítania. Most kérdem én: ki az a nő, aki úrfinak hívja a szerelmét?

– Te fiú! Ha még egyszer úgy kezdesz egy mondatot, hogy „most kérdem én”, onnantól kezdve én is úrfinak foglak szólítani – helyezte kilátásba Sztavrila, de úgy mosolygott mellé, hogy képtelenség volt nem imádni. A kedélyeskedésen túl azonban komoly szavak is elhangzottak tőle, például ekképpen:

– Mi, nők nem igazán szeretjük azt a fajta féltékenységet, amely a tisztességünket és a hűségünket kérdőjelezi meg. Tudnod kell, hogy vékony jégen jársz. A kedves, nem túltengő, nem ránk telepedő féltékenykedés növeli az önbizalmunkat, mosolyra fakaszt minket, simogatja a lelkünket. De nagyon könnyű átlépni azt a határt, amikor már zavaró, vagy egyenesen rémisztő az ilyesféle hozzáállás. Úgyhogy azt javaslom, próbáld kordában tartani az érzéseidet, különben mindent lerombolhatsz, amit eddig felépítettél ebben a kapcsolatban.

– Én próbálom! Nagyon is! – bizonygatta Mario. – Tudod, mit találtam ki végül mentség gyanánt? Azt mondtam Emmának, azért nem akarom, hogy Zurabnak dolgozzon, és ő tanítsa a helyi nyelvre, mert mi van, ha a meori nyelvjárások közül pont a parasztosat ismeri? Pedig fogalmam sincs, hogy egyáltalán létezik-e ilyen.

– A meori nyelvben nincsenek parasztos nyelvjárások – szögezte le Sztavrila. – Persze vannak bizonyos különbségek az egyes szigeteken tapasztalható akcentusok között, de olyasmi, amire te gondolsz, nem létezik. Osmosis szigetén meg aztán végképp. Nincs külön az alacsonyabb néposztályokra, vagy éppen a nemesekre jellemző nyelvhasználat. Némi eltérés legfeljebb a választékosság és a szókincs terén fedezhető fel, de az ugyebár folyamatosan bővíthető, fejleszthető, ha gondot fordít rá az ember.

– Jó, hát én ezt nem tudhattam, és különben is, csak az volt fontos nekem, hogy Emma ne tartózkodjon ennek az ostoba Zurabnak a közelében – vonogatta a vállát Mario. – Ha tényleg be akarunk illeszkedni ezen a szigeten, akkor semmi szükség a fejedelemséghez kapcsolódó nosztalgiára. Minél hamarabb maga mögött hagyja az ilyesféle emlékeit Emma, annál jobb.

A görög nő néhány pillanat erejéig a gondolataiba mélyedt, aztán alaposan meglepte Mariót, amikor megszólalt:
– Én sem pártolom, hogy a kedvesed a halpiacon tevékenykedjen. Bár korántsem azon okból, mint te.

– Hanem miért nem? – hökkent meg az olasz fiú.

– Nézd, ti a Harcosok parkjának környékén szándékoztok egy kis boltot nyitni, ha jól vettem ki a szavaidból. Na már most, az a terület még Osmosis belvárosában is elit negyednek számít. Ezzel nem azt állítom, hogy csakis az arisztokrácia képviselői fognak Emmától vásárolni, elvégre köztársaságban élünk. De egész biztosan ők fogják a legtöbb pénzt az üzletben hagyni. Nem lenne jó elveszíteni őket, igaz?

– Igaz, de nem igazán értem, hogyan függ ez össze a halpiaccal.

– Pedig nem bonyolult. Képzeld csak el, mi lesz, ha valaki felismeri Emmát, és aztán elterjed a pletyka, hogy az új boltos lány azelőtt a halpiacon kavargatta a citromos hallevest az üstben, vagy felszolgált, mosogatott, halat pucolt, az ételmaradékot szortírozta, meg más efféléket csinált.

– Mi a baj ezzel? – értetlenkedett még mindig Mario.

– Nem ismered ezeket az úri dámákat. Kényesek, finnyásak, gőgösek, és iszonyú sebességgel terjed a köreikben mindenféle pletyka. Próbálj magad elé képzelni egy nemesi szalont, ahol az egyik rátarti úrasszony fitymálóan odaszól a másiknak: „Jaj, hát te Emma boltjában vásárolsz kenceficéket, drágám? Milyen alacsonyak az igényeid! Vagy tán nem hallottad, hogy nem is olyan régen még a szennyes edényeket mosogatta a halpiacon az az egyszerű kis teremtés? Te pedig magadra kened, amit a halszagú kezével kotyvasztott neked? Nahát!”

– Jól van, elég lesz, most már értem! – integetett hevesen Mario, mert még a képzelet szintjén sem viselte jól, hogy Emmáról így beszéljen valaki. – De most akkor mitévő legyek? Már beleegyeztem, hogy az olimpia idején segédkezzen Zurabnak, amíg az a birkózó, a régi segédje vissza nem tér. Nem tudom rávenni, hogy szegje meg az adott szavát, és nem is volna helyes, azt hiszem.

– Kivéve akkor, ha tudna valakit maga helyett ajánlani – egészítette ki a mondatot a görög nő. Aztán előállt egy olyan tervvel, hogy az előterjesztése végén Mario közel állt hozzá, hogy könnyekig meghatódjon…