Az Almási ikrek a konyhaasztal mellett ültek, és egy színes magazint lapozgattak.
– „London egy idei felmérés alapján a világ legbefolyásosabb városa” – olvasta hangosan Hugi. – „A város nemcsak az Egyesült Királyság, hanem a világ egyik kereskedelmi, oktatási, szórakoztatóipari, divat-, egészségügyi, kutatási és fejlesztési, turisztikai és közlekedési központja. London a világ legnagyobb pénzügyi központja is New York mellett.”
Öcsinek a cikk egy másik megjegyzése tűnt fel:
– „Londonban sokféle népcsoport, kultúra és vallás találkozik. Csak a város területén háromszáz nyelvet beszélnek.” Nahát! Nem is tudtam, hogy egyáltalán van annyi nyelv a világon.
– Ugye, most csak viccelsz? – kérdezte Hugi. – Háromszáznál sokkal több nyelv létezik a világon.
– Na jó, de hogy ennyi nyelvet beszéljenek egyazon városban, az szerintem egyedülálló – erősködött Öcsi.
Hugit azonban ekkor már egy egész más számadat bűvölte el:
– „London buszhálózata 700 vonallal, naponta 6800 járattal és 6 millió utassal rendkívül kiterjedtnek mondható. Nagyobb a napi utasforgalma, mint a metróhálózatnak.” Ezt nevezem! Na, Londonban próbáld meg fejben tartani a menetrendet!
– Nem hiszem, hogy ilyesmire szükség lenne az okostelefonok korában – vélekedett Öcsi.
Hitetlenkedés terén Hugi jottányit sem maradt el a testvérétől:
– Nem is hittem volna, hogy Londonban több mint kilenc és félmillióan laknak – hüledezett. – Majdnem annyian, mint Magyarországon.
Az édesapjuk ekkor tűnt fel mögöttük a konyhaajtóban, így az utolsó mondatoknak már fültanúja volt. Hirtelen megtorpant, és azon töprengett, mivel kapcsolódjon be a beszélgetésbe. Talán mondja azt, hogy sajnos idehaza már rég nem él tízmilliónyi magyar? És akik hiányoznak, azoknak jó része éppen Londonban dolgozik?
Végül nem került sor semmiféle közbeszólásra. Almási Károlynak ugyan nem volt szokása hallgatózni, de ezúttal valami azt súgta neki, ráér még ráébreszteni legkisebb csemetéit, hogy ott áll mögöttük.
Öcsi közben az okostelefonján az után keresgélt, mennyiért lehet mostanság Londonba utazni, s egyszer csak örvendezve kiáltott fel:
– Már tizennégyezer forintért is lehet repülőjegyet venni!
– Az tényleg nem drága – helyeselt Hugi. – Gondolom, fapados járatra.
– Naná. Ennyi pénzért mire gondoltál?
– Na jó, nem is ez a lényeg. Ha kinn dolgozunk majd, egy fél nap alatt játszva megkeressük a repülőút árát, oda–vissza. Akár minden hétvégén itthon lehetünk, ha úgy tartja a kedvünk. És milyen jó, hogy van közvetlen járat Debrecenből is!
A családfő elhűlve hallgatta az ikrek szavait. Hogy micsoda? „Ha majd kinn dolgoznak?” Hát mit tervez ez a két rosszaság? Elment az eszük?
Most már jobbnak látta, ha ráköszön a csemetéire:
– Jó reggelt, fiatalság! – próbált kedélyeskedni. – No mi az, mi az? Jól látom, hogy londoni prospektusokat nézegettek?
– Igen, azt tervezzük, hogy majd nyáron kiruccanunk egy hétvégére – vágta rá gyorsan Hugi, és a családfő ekkor ijedt meg igazán. Rögtön látta a kisebbik lányán, hogy valamit titkol, ez nyilvánvalóbb nem is lehetett volna. Kényszeredett mosollyal hallgatta végig az ikrek lelkendező tájékoztatóját London főbb látnivalóiról, de közben alig várta, hogy félrevonulhasson, és egyedül maradjon. Amikor ez megtörtént, izgatottan feltárcsázta elsőszülöttje telefonszámát:
– Nagy baj van, Ákos, a segítségedre lesz szükségem…
Miután Almási Károly sietve beszámolt elsőszülöttjének az ikrek beszélgetéséről, Ákos így szólt a telefonba:
– Biztos vagy benne, hogy nem értettél valamit félre, apa? Hátha csak turistaként akarnak utazni, világot látni, megnézni a nevezetességeket, meg ilyesmik.
– Nézd, fiam, lehet, hogy rohamosan öregszem, de azért még nem épültem le szellemileg. Sem süket, sem ütődött nem vagyok. Londoni munkáról beszéltek, ez olyan biztos, mint hogy itt állok.
– Na jól van, apa, nem kell felidegesítened magad.
– Ezzel már elkéstél, Ákos. Már nagyon ideges vagyok. Alig bírtam a számodat kikeresni a telefonomban, úgy remeg a kezem, pedig Á betűs lévén igen előkelő helyet foglalsz el a névjegyzékemben.
– Rendben, de próbálj megnyugodni. Majd beszélünk a fejükkel, ha minden kötél szakad.
– És ha már nem lesz rá időnk? – aggodalmaskodott a családfő. – Ha egyszer csak fogják magukat, és egyszerűen megszöknek?
– El kell keserítselek, apa, de ők nem tudnak megszökni a családi otthonból.
– Hogy mit mondasz? Nem tudnak megszökni, de ezzel nem akarsz elkeseríteni? Nem értelek.
– Nézd, apa, az ikrek nem tudnak megszökni, tudniillik már rég elmúltak tizennyolc évesek, a törvény szerint nagykorúak. Nem állnak semmiféle gyámság alatt, tehát oda utaznak és ott vállalnak munkát, ahol éppen akarnak.
– Hát, most aztán jól megvigasztaltál, nagyfiam. Nem akarsz véletlenül pszichológusnak menni?
– Na jó, ne görcsölj rá ennyire a dologra, apa. Holnapig biztosan nem utaznak el, és addig majd csak kitalálunk valamit.
– Holnapig?
– Igen, holnapig.
– Miért, mi lesz holnap?
– Holnap hazamegyek. És akkor majd összedugjuk a fejünket.
– Úgy érted, mi ketten?
– Igen. Anyának semmiképp se szólj, amíg mi ketten nem beszéltünk. Felesleges volna őt is felidegesíteni.
– Pokoli nehéz lesz megállni – vakargatta a fejét a családfő –, de ha így gondolod, hát legyen így.
– Köszönöm – nyugtázta Ákos. – De ami ennél is fontosabb: az ikreknek se szólj egy szót sem. Még csak véletlenül se érzékeltesd velük, hogy tudsz a terveikről. Nyilván azért titkolóznak az egész család előtt, mert tudják, hogy mit szólnánk ehhez az egészhez. Ha rájönnek, hogy már mindent tudunk, akkor még jobban bezárkóznak majd, és akkor tényleg előfordulhat, hogy egyszer csak szó nélkül lelépnek. Ezt mindenképpen el kellene kerülni.
– Mindenképpen! – helyeselt nyomban a családfő.
Miután tisztázták a részleteket, letették a telefont, s legközelebb már csak másnap kora este beszéltek, mégpedig a debreceni főtér egyik kávézójában.
– Sokat töprengtem tegnap óta a dolgon – kezdte a beszélgetés érdemi részét Ákos. – Főleg azon járt az agyam, vajon mi motiválhatja leginkább az ikreket. Mert az odáig rendben van, hogy az ember szeretné látni Londont, megnézni a nevezetességeit, kicsit belemerülni a metropolisz színes forgatagába. Na de hogy ott is dolgozzon? Hátrahagyva a családját, a szeretteit, a hazáját? Az már egy egész más tészta. Ahhoz már komoly késztetés kell.
– Egyetértek – bólintott a családfő –, de szerinted az ikrek esetében milyen okokról lehet szó?
– Arról van szó, hogy nem látnak maguk előtt perspektívát – felelte Ákos. – Nem látják tisztán, hogy ha kijönnek az egyetemről, mi vár rájuk. És amennyire ismerem őket, egyáltalán nem szeretnének pályakezdő munkanélküliek lenni.
– Ez idáig rendben van, de hogy tudunk mi ezen segíteni?
– Egyszerűbb, mint gondolnád – mosolyodott el titokzatosan Ákos, aztán kibökte: – Munkát kell adnunk nekik a könyvkiadónknál.
