7. kötet – Istenek alkonya
Dariosz nem emlékezett rá, miféle előzmények után került sor arra, hogy ő most Oleszját támogatva imbolyog a Kormányzói Palota folyosóján. Vagy nem is ő támogatja Oleszját, hanem inkább a szőke lány őt?
Ehh, mindegy is! A lényeg az, hogy véget ért az evilági életében egy korszak, és Sztavrila immár nem a szerelme, hanem a szó minden értelmében ellenség. Nem könnyű megbarátkozni ezzel a gondolattal, de minden földi tapasztalat, a hajdani életének minden történése arra mutat, hogy minél hamarabb túlteszi magát ezen a felismerésen, annál jobb lesz.
Kicsit még gyászolt magában, és néha, egy-egy kósza pillanatig már alig fájt neki ez az egész, de tudta, hogy minden, amit most érez, csak az alkohol által átszűrt érzemény, és holnap, kijózanodva minden rosszabb lesz.
De most még ma van! – kiáltott fel biztatólag magában, és nem volt hajlandó átadni a tudatát semmiféle hajdani szép emléknek.
Amikor megközelítették az egyik palotaszolgát, aki a folyosón rostokolt, Dariosz felemelte a kezét, és így harsogott:
– Hűvös fürdőt kívánok, most! – Aztán kicsit elszégyellte magát, és a megiramodó szolga után kiáltva sietve hozzátette: – Köszönöm előre is!
Oleszjával egyszerre dőltek bele az ágyba a kormányzói lakosztályban, így még mindig nem derült ki, hogy voltaképpen ki támogat kit ebben a különös összekapaszkodásban, amely még a puha fekhelyen sem ért véget, hiszen még mindig túl sok végtagjuk érintkezett a másikéval.
– Most én vagyok berúgva, és te hoztál haza, vagy te voltál olyan kedves, és hazahoztál, mivel nagyon be vagyok rúgva? – érdeklődött Dariosz, és nem értette, válasz helyett miért tört ki fékezhetetlennek tűnő nevetésben a szőke lány.
– Megtisztelnél, ha abbahagynád a vihogást, és inkább válaszolnál. Tudod, én vagyok itt a kormányzó, nekem mindenki azonnal felelni szokott a kérdéseimre – méltatlankodott egy nagyon imbolygó mutatóujjat a magasba emelve Dariosz, de persze már a hanghordozásából is rögtön lehetett érezni, hogy csak mórikálja magát.
Oleszja mindenesetre legyűrte a nevetési ingerét, és így szólt:
– Azt mondtad a többieknek, hogy nagyon elfáradtál, és inkább visszavonulsz. Én meg úgy gondoltam, hogy kifejezetten bajtársias cselekedet lesz téged felkísérni a lakosztályodba.
– Akkor mi most bajtársak vagyunk? – vonta fel a szemöldökét a kormányzó, majd megdöbbenve vette észre, hogy a keze nem máshol nyugszik, mint éppen Oleszja bal mellén. És ezzel nemcsak az volt a probléma, hogy korántsem szándékosan helyezte oda a nagy összegabalyodás jegyében, hanem legfőképpen az, hogy a szőke lány kebleit meglehetősen vékony ruházat fedte, így hát teljesen olyan volt az érzés, mintha igazából semmi sem lenne a keze és Oleszja formás melle között. Legalábbis e percben tisztán kitapinthatta a tenyere közepén az orosz hajadon megmerevedő mellbimbóját.
– Azt hittem, kezdettől fogva bajtársak vagyunk – adta a megbántottat Oleszja is. – Talán nem ugyanaz a küldetésünk?
– Gyehonnyem – motyogta Dariosz, lassan lehunyva szemét, mint aki megpróbál ennek az estének a megpróbáltatásaiból kiszállni, és az álomba zuhanásba menekülni, de igazság szerint semmiféle indíttatást nem érzett, hogy elengedje Oleszja mellét, és erre most csupán egyetlen megoldást tudott, mégpedig az elalvás színlelését.
Maga sem értette, hogy miért, de ezekben a pillanatokban boldognak érezte magát. Tényleg jó lett volna egy mély, hosszan tartó álomba merülni, hogy ez a boldogság minél tovább tarthasson, és valami olyan puha, biztonságos közeget adjon, ahol fel sem merülhet Sztavrilának még csak a neve sem.
De persze tisztában volt vele, hogy most csak a lelkében egyre növekvő csalódásgombócra keres enyhítő pillanatokat. Túl sok ismerete volt már e tárgyban, még a földi életéből. És azt is tudta, hogy egy új szeretkezés nem adhat vigaszt a lelki bajokra, legyen bármilyen magával ragadó is. Ám valamiért mégsem volt képes elengedni Oleszja mellét.
A hűsítő fürdő hamarosan rendelkezésre állt. A palotaszolgák kisiettek a lakosztályból, és a jókora dézsát tartalmazó mellékhelyiségben immár csak ketten maradtak.
Dariosz azonnal ledobta magáról a ruháit, és fesztelenül belemerült a hűs vízbe, Oleszja azonban visszafogottabb volt. Leguggolt a fal tövéhez, felemelte a fáklyák kioltására szolgáló eszközt, és aztán a kúpos fémsapkát sorra ráhúzta a világítóeszközökre, egy kivételével.
A kormányzó már rég a dézsában üldögélt, karjait feltámasztva az alkalmatosság szélén, és érdeklődve figyelte Oleszja tevékenykedését. Az orosz szépség csak az utolsó fáklyát hagyta meg, aztán leoldotta magáról a ruházatát, majd anyaszült meztelenül odalépdelt a dézsához, és belemerült a vízbe.
– Tetszett, amit láttál? – kérdezte, miután elhelyezkedett Dariosszal szemben.
– Lényegében semmit sem láttam – méltatlankodott az ausztrál. – Ennél még a teli Ezüsthold fénye is többet mutatott volna belőled, ha beállsz az ablakba.
– Az is csak egy sziluett lett volna – mutatott rá Oleszja.
– Hát akkor fogadd a legőszintébb elismerésemet, mert ilyen bombajó sziluettet még sosem láttam Evilágban – hajtotta hátra a fejét Dariosz, és a szemét lehunyva élvezte a fürdőt.
A lány egy darabig hallgatott, de aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság, és megkérdezte:
– Sok efféle sziluettet láttál már életedben?
Dariosz nem nyitotta ki a szemét, úgy válaszolt:
– Most mondtam, hogy még egyet sem.
– Nem úgy értettem… – szólt csöndesen a lány.
A kormányzó felemelte a fejét, és rosszallóan nézett Oleszjára:
– Most az a fejezet jön, hogy kinek hány nője vagy pasija volt korábban?
– Nem, dehogy, csak hát…
– Mert én az efféle versengéseket nagyon nem szeretem. Kit érdekel, hogy a másiknak mi volt a múltja? Van jelentősége? Szerintem semmi. Úgysincs két egyforma eset, tehát ha…
– Kérlek, ne érts félre – vágott közbe Oleszja. – Nem akarok semmi olyasmit, ami neked rosszul esik, vagy bánt, vagy akárcsak egy kicsit kellemetlen.
Dariosz hunyorogva bámult maga elé, a szappanos vízbe:
– Az megvan neked, hogy ez a három lényegében ugyanazt jelenti?
A lány elmosolyodott:
– Szerintem most csak ejtőzzünk. Ránk fér.
– Meg a józanodás is – tette hozzá komoly önkritikával Dariosz. – Én például már érzem is, hogy ez a sok bor megy kifelé a fejemből.
És eközben a lábaik összeértek a vízben, egymásra feküdtek, és az apró mozgásokat akár a másik simogatásának is fel lehetett fogni, még ha egyelőre távmunkában is.
– A minap is én fektettelek le – törte meg később a csendet Oleszja. – Istenem de jó érzés volt! – És most ő volt az, aki átmenetileg hátrahajtotta a fejét a dézsa szélére, és lehunyta a szemét.
– Akkor hát nem álmodtam? – feszengett a felismeréstől Dariosz.
– Persze, hogy nem. De ne gondolj semmi rosszra! Még csak nem is próbálkoztam. Csupán lefektettelek. Aztán levetkőztem, és odabújtam melléd. És nem akartam semmi többet. Tudod, milyen régóta nem aludtam már összebújva egy férfival? Nagyon hiányzott.
– Gondolom, a Mocsárvidék lányai között eltöltött idő sem segített…
– Az volt a legkönnyebb, hiszen Raudona blokkolta ezt a vágyat bennem. És jól is tette. De azért én mégiscsak egy nő vagyok. Tele vágyakkal, érzelmekkel és a szexus minden attribútumával…
– Talán nem tűnt fel neked, de nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen szavakat megértsek. Bár dolgozik a hűs víz, és megy is kifelé a fejemből a bor hatása, de ettől még nem leszek okosabb, mint amilyen ma reggel voltam, színjózanon…
Oleszja felemelte a fejét, és belenézett Dariosz szemébe:
– Én nem az a nő vagyok, akinek te hiszel. Az én valódi énem nem az, aki öt évig élt a Mocsárvidék lányai között, és eközben soha nem gondolt a szexre. És az sem, aki nem sokkal ezelőtt még úgy haragudott Szubotájra, meg az összes férfira, hogy rájuk sem tudott nézni. Én egy egészséges nő vagyok. Végre visszakaptam az igazi mivoltomat. Aki voltam a Földön, és vagyok itt is, Evilágban. Az érzelmek, a testiség, a vágyaim, az álmaim, az emlékeim, a haragjaim és a bánataim, a kudarcaim és a felemelő pillanataim mind-mind az egyéniségem részét képezik. Teljes értékű ember vagyok, teljes értékű személyiség, és teljes értékű nő. És ez a nő halálosan szerelmes beléd, Dariosz kormányzó.
Akkora csönd nehezedett a helyiségre, hogy az ausztrál még a kezét sem merte kiemelni a vízből, nehogy a víz locsogása kettétörje ezt a varázslatot, amihez hasonlót még csak felidézni sem tudott az emlékeiben. A lány szuggesztív előadásmódja teljesen letaglózta, a mondanivalója meg aztán főleg, és momentán sejtelme sem volt róla, mit lehetne most válaszolni. Így aztán a legnagyobb szerencseként értékelte, amikor bekopogtattak a lakosztály ajtaján, és Guzel hangját hallotta a folyosóról:
– Új fejlemény van, kormányzó! Mindannyian rád várunk a lugasban!
Na végre! Imádommmm!
Hm…