Gergő másnap délelőtt elbandukolt a falu végére, hogy felkeresse Janó házát. Nehéz szívvel indult útnak, és amikor odaért az utolsó portához, a szíve már a torkában dobogott az izgalomtól. Nem is mert egyből becsöngetni; kétszer-háromszor elsétált a kerítés előtt, és alaposan szemügyre vette a portát. Elhanyagolt, düledező vályogház állt egy hasonlóan elhanyagolt kert közepén.
Nemsokára egy piszkos szőrű, öreg kuvasz került elő a hátsó udvarból, és lustán odasomfordált a kerítéshez. Hosszasan méregette a jövevényt, mintha csak azon tűnődött volna, érdemes-e egyáltalán megugatnia. Aztán győzött benne a házőrzői kötelességtudat, és egyre hangosabb csaholással jelezte gazdájának, hogy idegen járkál a porta előtt.
Hamarosan ki is nyílt a ház ajtaja, és előbukkant mögüle egy öregember. Gergő első benyomása az volt: igen, pontosan ilyennek képzelte Janót, a falu festőjét. Hosszú ősz szakáll, pepita kockás, bojtos sapka, viharvert köpeny, ami olyannyira festékfoltos volt, hogy messziről el sem lehetett dönteni, egyáltalán miféle ruhadarab. Esőkabát? Netán fürdőköpeny?
– Kit keres? – harsogta az öregember már messziről, miközben a járdát képező betonkockákon a kapu felé botladozott.
– A festőt – felelte Gergő, de úgy látszik, Janó nagyot hallott. A válasz elhangzásakor még nem ért oda a kerítéshez, ám amikor ez megtörtént, ellentmondást nem tűrően jelentette ki:
– Nem veszek semmit!
– Nem is akarok eladni semmit – szögezte le az Almási fiú. – Nem vagyok házaló.
– Akkor meg mit akar? – húzta össze a szemöldökét az öregember. – Láttam ám az ablak mögül, hogy járkál itten fel és alá a házam előtt! Miben sántikál maga?
– A festőt keresem – ismételte meg Gergő. – Pontosabban Janót, a falu festőjét.
Az öregember, ha lehet, még gyanúsabban mérte végig az ifjú jövevényt.
– Ki fia-borja kend? Még sose láttam errefelé.
– Almási Gergely a nevem – hangzott az illedelmes bemutatkozás, de úgy tűnt, ez egy tapodtat sem viszi előrébb az ügyet.
– Ilyen nevű nem lakik a faluba’ – csóválta meg a fejét magabiztosan a házigazda, aztán hátrafordult, és rárivallt a még mindig morgolódó, fel-felugató kutyájára: – Jó van má’, Ördög! Nem látod, hogy itt vagyok? Eriggy a helyedre! Az ember a saját szavát se érti tőled!
Az eb behúzott farokkal, sértődötten elkullogott, a gazdája pedig visszatért egy korábbi közleményhez:
– Szóval azt mondja, hogy a festőt keresi? Aztán mi végből?
Gergőt kezdte kissé fárasztani a meddő párbeszéd.
– Munkát adnék – felelte, és úgy érezte, egyértelműen fogalmazott. Teljesen váratlanul érte hát a kerítés túloldalán jelentkező felháborodás:
– Munkát? Hát mit képzel maga? Hogy én szobafestő-mázoló vagyok?
Az Almási fiú hirtelen nem értette az ok-okozati összefüggéseket, de hamarosan megkerült a hiányzó láncszem:
– Egy festőművésznek nem lehet csak úgy munkát adni, hallja-e? – perlekedett az öregember. – Az ihletet nem lehet megrendelni! Az vagy van, vagy nincs – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Természetesen művészi munkára gondoltam – igyekezett nyugtatni a kedélyeket Gergő, ami csak átmenetileg sikerült. Az öregember ugyanis újra azt kezdte forszírozni, hogy kinek a rokonát, ismerősét tisztelheti a látogatóban, mire hősünk úgy döntött, hogy legjobb az egyenes út, és kár tovább titkolózni. Így hát újból bemutatkozott, ezúttal kissé részletesebben:
– Almási Gergely a nevem. A néhai Kincses asztalosmester unokája vagyok.
No, erre a közleményre egykettőre elvörösödött az öregember arca, és olyan ideges lett, hogy még a szakálla is beleremegett. Mérgesen fújtatott egy nagyot, aztán hátrafordult, hogy visszahívja a kutyáját…
– Csak nem akarja rám uszítani? – kérdezte riadtan Gergő.
– Nem – morogta az öregember, de egyelőre az Almási fiú valahogy nem tudott hinni neki. Legfeljebb kicsit később, amikor bővebb magyarázattal állt elő: – Azért hívom vissza, mert most meg van sértődve, amiért ráförmedtem, és ilyenkor a vén jószág előszeretettel abajgatja a tyúkokat.
Gergő már éppen kezdett megnyugodni, amikor kiderült: Janó csöppet sem enyhült meg az ő irányában.
– No de ettől függetlenül maga nyugodtan elhordhatja az irháját – tanácsolta a gazda.
Gergő nem szándékozott ilyen hamar feladni:
– Miért gondolja, hogy rám is haragudnia kell olyasvalamiért, amit a nagyapám követett el, és amiről én semmit se tudok? – kérdezte higgadtan, de hamar el is szégyellte magát. Miket is beszél? Honnan veszi, hogy a nagyapja elkövetett valamit, és ezért haragszik rá annyira ez az öregember? És ha fordítva történt?
Janó nem válaszolt. Újra előkerült a kuvasz a kert végéből, azzal perlekedett egy sort. A jövevényre rá sem akart pillantani többé.
Gergő kissé elszemtelenedett:
– Ha megint megdorgálja, akkor megint megsértődik a jószág, és elmegy a kert végébe a tyúkokat abajgatni. Aztán hívhatja vissza újból, és kezdődik minden elölről.
A terv bevált. Az öregember kizökkent a magára erőltetett közönyből, és tekintetét a kerítés túloldalán vigyorgó fiatalemberre emelte. Mi sem mutatta jobban, hogy kiesett a szerepéből, mint az, hogy minden átmenet nélkül tegezésre váltott:
– Megdorgálhatlak téged is, ha sokat jártatod a szádat!
Az Almási fiúnak nem olvadt le a vigyor a képéről:
– Velem nyugodtan perlekedhet, én egész biztosan nem fogok a kert végébe szaladni, hogy a tyúkokat abajgassam. – Aztán jóval komolyabban hozzátette: – Én inkább megvárom, amíg elmeséli, miért haragszik annyira a nagyapámra, hogy még haló poraiban is gyűlöli.
– No, akkor csak várjad – vetette oda Janó, és most rajta volt az elvigyorodás sora. Bement a házba, és nem is került elő többé.
Gergő még hosszú percekig topogott a kapuban, a csengő gombját is megnyomta egy párszor, de végül dolgavégezetlenül kellett távoznia a porta elől.
