Január végén az Almási-ikrek nagy vállalkozásba vágták a fejszéjüket. Két barátjuk, Lali és Panni unszolására részt vettek egy jótékonysági akcióban.
– Tudjátok, ilyenkor, az ünnepek után sokkal több kisállatot dobnak ki – magyarázta Panni. – Sajnos nagyon sok olyan ember van, aki képes arra, hogy egyszerűen kidobja a kocsijából a kiskutyát, amit karácsonyra vett a gyerekének, de az elkényeztetett csemete néhány hét alatt ráunt a kis jószágra, mint valami játékszerre.
– Igen, ilyesmiről sajnos mi is hallottunk már – bólogatott Öcsi.
– Van egy alapítvány, amelyik kutyamenhelyet üzemeltet – vette át a szót Lali –, és az előbb említettek miatt ilyenkor sokkal több állatról kell gondoskodniuk, mint általában. Úgyhogy mostanra az a sajnálatos helyzet állt elő, hogy elfogyott a pénzük, nincs miből élelmet vásárolniuk a jószágoknak.
– Mi pedig segíteni szeretnénk nekik – folytatta Panni –, úgyhogy szombaton végigjárjuk a környéket adománygyűjtés céljából. Velünk tartotok?
– Hát persze! Még szép! Ott a helyünk! – kiáltozták az ikrek, egymást túlharsogva.
Nos, a négy kiskamasz lelkesedése szombatig jottányit sem csökkent, így hát mosolygós arccal és szép reményekkel vágtak bele a küldetésbe.
Az első háznál, ahová becsengettek, Panni vállalta magára a szóvivői feladatot. Elmesélte, mi járatban vannak, pontosabban szólva csak elmesélte volna, ám még alig ért a második mondat végére, a házigazda úgy bevágta az orra előtt az ajtót, hogy az egész utca visszhangzott belé.
– Na, ezt jól kifogtuk kezdésnek – dörmögte Lali.
– Semmi gond, megesik az ilyesmi. Nehogy mindjárt az első háznál elveszítsük a lelkesedésünket! – biztatta a többieket Hugi.
A második becsöngetésnél tényleg jobb lett a helyzet, mármint annyiban, hogy a tulajdonos legalább meghallgatta őket, és az ajtót is jóval finomabban csukta be az orruk előtt, de pénzt még itt sem kaptak.
A következő két helyen nem nyitottak ajtót, a harmadiknál viszont kijött egy szelídnek látszó, apró termetű, középkorú férfi. Panni előadta számára látogatásuk okát, mire az illető elképesztő átváltozáson ment keresztül. A feje hirtelen elvörösödött, és magából kikelve ordította:
– Mit képzeltek, piszkos kis csirkefogók? Azt hiszitek, beveszem a szánalmas meséteket? Nincs jobb dolgotok, mint a házakba becsengetve koldulni? Tudom én, mire kell nektek a pénz! Italra meg kábítószerre! Na tűnjetek innen, de gyorsan, mielőtt rátok hívom a rendőrséget!
Panni az elején még megpróbált volna szót érteni a felbőszült illetővel, de Lali karon fogta, és elvonszolta onnan:
– Hagyd a csudába, ezt az embert sohasem tudnánk meggyőzni.
A kudarcsorozat után Öcsi előállt egy javaslattal:
– Amondó vagyok, menjünk át egy másik utcába. Ez a környék egyelőre nem hozott szerencsét, és ha így folytatjuk, a maradék kedvünk is elmegy az egésztől.
Ebben mindannyian egyetértettek, így hát jó néhány sarokkal arrébb folytatták az adománygyűjtést.
– Most majd én beszélek – jelentette ki Hugi –, hátha nekem több szerencsém lesz. – Azzal megnyomta a csengőgombot.
Ezúttal is egy férfi nyitott ajtót. Nem volt valami bizalomgerjesztő a külleme. Borostás volt, pálinkaszagtól bűzlött, ráadásul egy véres kötényt viselt maga előtt. Meg is akadt rajta a gyerekek szeme, és ezt a férfi is észrevette:
– Nem kell ám megijedni! – mentegetőzött kényszeredett mosollyal. – Épp most vágtam le két tyúkot – magyarázta, majd meg sem kérdezve, mi járatban vannak, szélesre tárta az ajtót, és beinvitálta a négy fiatalt a lakásába.
– Biztosan jó ötlet ide bemenni? – súgta oda Panni a fiúknak.
Végül Panninak lett igaza, kár volt bemenni a férfi lakásába. Alkoholbűz és dohányfüst terjengett már az előszobában is. A fiatalok azért előadták, mi járatban vannak, hátha… Ám, ahogy várható volt, a házigazda szíve nem enyhült meg, és nem óhajtott semmiféle adományozásban részt venni. Kedélyállapota azonban jottányit sem változott a rövid látogatás alatt. Ugyanolyan szívélyesen terelte ki Öcsiéket a bérleményből, ahogy pár perce beinvitálta őket.
– Végre, kinn vagyunk a szabadban! – szippantott nagyokat a friss levegőből Lali, miután becsukódott mögöttük az ajtó.
– Azt hittem, már sosem lesz vége ennek az állófogadásnak – háborgott Panni. – Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig nem lehetett több tíz percnél.
A szerencse továbbra sem szegődött az adománygyűjtő fiatalok mellé. A következő házban egy tenyeres-talpas asszonyság akkurátusan elmagyarázta nekik, hogyan kell gondozni a kisállatokat; később egy szemüveges, öltönyös jogász-forma úriember tájékoztatta őket mindazon tudnivalókról, amik az állatvédelmi törvényről a birtokában voltak; végül pedig egy radikális nézeteket valló egyetemista fiú sorolta el számukra, hogy ő mit művelne az olyan emberrel, aki képes kihajítani egy kiskutyát a kocsijából, csak egyszer kerülne egy ilyen alak a kezei közé. Azonban adományt, no, azt egy petákot sem kaptak egyik helyen sem.
– Azt hiszem, ha legközelebb megkérdezi tőlem valaki, mi akarok lenni, ha nagy leszek, hát egész biztosan nem fogom azt felelni, hogy házaló – osztotta meg a többiekkel a pályaválasztásról frissiben kialakult elképzeléseit Lali. – Ki hitte volna, hogy ez ilyen elképesztően nehéz mesterség?
– Nézd a dolgok jó oldalát – vágta hátba vigasztalólag Öcsi. – Ha például porszívóügynökök lennénk, akkor még azt a dögnehéz porszívót is cipelnünk kellene.
Ám a misszió ifjú tagjai végül mégsem tértek haza üres kézzel. Történt ugyanis, hogy amikor végigjárták a szóba jöhető utcákat, az utolsó házba becsöngetve hatalmas meglepetés érte őket.
Egy meglehetősen feldúlt, középkorú férfi nyitott ajtót. Akkora pocakot viselt, hogy félő volt, egy nagyobb levegővételnél lepattognak a gombok a flanelingéről. Barátságtalan hangon megkérdezte, kit keresnek, s eközben odabentről fojtott gyereksírás és valami furcsa nyüszítésféle hallatszott.
Panni tisztelettudóan köszönt, és belekezdett a mondókájába, a nap folyamán immár talán századjára. A pocakos férfi összehúzott szemöldökkel végighallgatta, majd se szó, se beszéd, sarkon fordult. A fiatalok egy pillanatra azt hitték, eme udvariatlan módon, köszönés nélkül kívánja faképnél hagyni őket, csakhogy ennek ellentmondott az a tény, hogy a házigazda nem csukta be maga után a bejárati ajtót. Így aztán Hugiék sem álltak odébb a küszöbről, már csak azért sem, mert odabentről a férfi méltatlankodó hangja hallatszott:
– Adományt akarnak a kutyamenhelynek? Na, várjanak csak, tőlem megkaphatják!
A rövid monológ végére visszatért a fiatalok színe elé. Egy, a grabancánál megmarkolt kiskutyát tartott a kezében. De nem sokáig tartotta; a következő pillanatban nemes, vagy sokkal inkább nemtelen egyszerűséggel kilódította a kis jószágot az utcára, egyenesen egy hókupac tetejére, aztán úgy bevágta az ajtót, hogy szinte beleremegett az egész ház.
A fiatalok döbbenten álltak a villámgyorsan lezajló események előtt. Aztán a lányok kaptak hamarabb észbe, leguggoltak a csöndesen sírdogáló kiskutya mellé, és a gondjaikba vették.
– Szerintem be kellene mutatnunk ezt a fickót annak a radikális egyetemista srácnak – mondta Lali dühtől fuldokolva. – Végre megtudná, hogyan is fest egy olyan illető, aki ilyen szívtelenségre képes.
Öcsi ezúttal sem volt hajlandó engedni örök optimizmusából:
– Nem mondhatjuk, hogy sikertelenül zárjuk a mai napot. Legalább ezt a kis jószágot sikerült kimentenünk egy embertelen gazdi karmai közül – jelentette ki.
