Osmosis – 294. fejezet

A magyar színész egy gyönyörű almásderes hátán lovagolt be az Aréna küzdőterére. Hatalmas taps volt a jutalma, hiszen Dariosz előzőleg tudatta a közönséggel, hogy a szurdokban történt merénylet során a „véletlenül éppen arra járó” anagur törzsfők nélkül nem lehetett volna legyőzni az orzókat.

Attila megállította a nemes paripát az emelvénnyel szemben, aztán leszállt a nyeregből. Ekkor egy lovászfiú átvette a kantárt, és kivezette a derék hátast a küzdőtérről. Dariosz pedig odalépdelt a törzsfő elé, és őt is kitüntette az Osmosis Védelmezője érdemrenddel.

A közönség csak annyit látott, hogy a két vezető megöleli egymást, és legfeljebb elképzelni tudták, miféle párbeszéd folyhatott le köztük, ám bizonyára egyik néző sem tippelt volna arra, ami a valóságban elhangzott.

Miután Attila is helyet kapott az emelvényen a kormányzó oldalán – bár ő nem ült le, mint Nerid király, hanem inkább Dariosztól egy lépésnyire, kissé mögötte állt meg –, újabb kitüntetés következett a műsorban.

– Brogin testőr a leghasznosabb szolgálatot tette Osmosis Köztársaságnak! – bocsátotta előre a sziget első embere, és a nézők újra elcsöndesültek, kíváncsian várva az újabb fejleményeket.

– Brogin testőr! Lépj ki! – parancsolta a küzdőtér karéjában álldogáló katonák felé fordulva a kormányzó.

A nagydarab fickó lelkesen vált ki a sorból, és a lehető legszabályosabban, sőt tetszetősen menetelve megállt az emelvény lépcsőjétől néhány lépésnyire.

– Ez a derék katona egy olyan orzót ejtett foglyul – harsogta Dariosz –, akinek a tanúvallomása rendkívül fontos lesz a hamarosan meginduló perben, amelynek tárgyalásai a legbotrányosabbaknak ígérkeznek Osmosis Köztársaság történetében!

Zsatar főpap és Uvon padre mintha kényelmetlennek érezték volna a széküket, legalábbis erre utalt, hogy egyszerre kezdtek el fészkelődni rajtuk. Ebbéli tevékenységükre nézve felajzó hatást jelentett, hogy ekkor Baskír is feltűnt a díszpáholyban. Az a személy, akit nemrég vízpróbának vetettek alá, de ő látványosan túlélte. Talán Osmosis történelmében elsőként.

Az öreg Tanító egyébiránt nem volt magamutogató, egyszerűen csak a helyét kereste a tribünön. Bolyongott a sorok között, mindvégig ügyelve rá, hogy arccal a nézők felé forduljon, ne a küzdőtér felé. Értetlenkedett, szabadkozott, szelíd mosollyal elnézést kért, és tovább keresgélt.

A kormányzó feltűzte Brogin mellére az Osmosis Köztársaságért Érdemrendet a nyolcágú csillaggal. A testőr erre olyan boldog lett, hogy képtelen volt uralkodni az érzelmein. A karjait magasba lendítve először a tribün, majd a bajtársai felé fordulva ünnepeltette magát.

Dariosz elnéző mosollyal vette tudomásul a történteket, már csak azért is, mert tudta, hogy egyetlen közlemény elég lesz a nekihevült katona lenyugtatásához.

– Most pedig irány vissza az Orgil-birtokra – szólt oda Broginnak halkan, de szigorúan. – És ne feledkezz meg a hamarosan sorra kerülő büntetésedről… Hátra arc! Futólépés!

Amikor a kormányzó visszaért az emelvényre, és beállt a megszokott helyére, Attila odasúgta neki:
– Tizenhét perc.

Dariosz megköszörülte a torkát, aztán belekezdett a mondandójába. Rövid áttekintést nyújtott a Köztársaság és az egyház hajdani kiváló együttműködéséről.

– Tizenegy perc.

Kitért arra is, hogy Osmosis egyháza kezdetben támogatta a köztársasági államformát, és a legutóbbi időkig úgy festett, hogy a kegyelmes urak nem szándékoznak beleegyezésüket adni semmiféle olyan restaurációhoz, amely a királyság visszaállítását célozná.

– Kilenc perc.

Csakhogy a begyűjtött bizonyítékok alapján ma már ez egyáltalán nem tűnik biztosnak – osztotta meg vélekedését a hallgatóságával Dariosz, hozzátéve, hogy találgatásokba ugyan nem akar bocsátkozni, de a jelek szerint a Köztársaság belső ellenségei sokkal többen vannak, mint arra bárki gondolhatott volna az elmúlt napokig.

– Hat perc.

Baskír ekkor ért oda a lelátón ahhoz a ponthoz, amelyen megállva éppen szembe került Uvon padréval. Ugyan egy sorral lentebb keresgélte a helyét, de mivel ő állt, a főpap első helyettese pedig ült, a szemmagasságuk megegyezett. Az öreg Tanító ki is használta a helyzetet, és igen szúrós tekintettel nézett bele a padre szemébe.

Dariosz mindeközben azt hangsúlyozta, hogy amit a szurdokban lezajlott támadásról tudni lehet, az több mint elgondolkodtató, és ígéretet tett, hogy Osmosis Köztársaság bírósága előtt fog felelni mindenki, akinek a legcsekélyebb köze volt ezekhez a galádságokhoz.

– Három perc. Most zárd rövidre, azt mondják.

A kormányzó odafordult Attilához, és kérdően nézett rá, mire a magyar enyhe grimasszal jelezte, hogy ő sem érti.

– Én csak közvetítek – súgta oda Dariosznak. – Azt mondják, hagyd beszélni a következőt.

– De ki a következő? – értetlenkedett fojtott hangon Dariosz.

Ebben a pillanatban már meg is érkezett a válasz. Csakhogy nem a magasból, hanem egyenesen a díszpáholyból.

Uvon padrét rendkívül idegesítette Baskír feltűnése. Már azt is nehezen viselte, hogy az öreg Tanító minden jel szerint kiváló egészségi állapotban vészelte át a vízpróbát, és itt bóklászik a tribünön, szemtelenül vigyorogva. Ám ez még semmi, a vén gazember most nem átall megállni előtte, és fesztelenül az arcába bámulni. Az hagyján, hogy nem lehet miatta odafigyelni a kormányzó beszédére – pedig már az is épp eléggé vérforraló –, de a magát Tanítónak hazudó aggastyán úgy mered rá, mintha legalábbis az ölébe akarna ülni!

Egyszer csak eljött a pillanat, amikor Uvon padre már nem tudott tovább uralkodni magán, és egyszerűen kitört. Még szinte fel sem emelkedett a helyéről, de már üvöltött.

– Meddig kell még tűrnünk ezt az őrült handabandázást, kormányzó?

Döbbent moraj futott végig a lelátókon. Az Arénát úgy tervezték, hogy a küzdőtér közepe táján és a dísztribünön érvényesült leginkább a létesítménynek az a kiváló akusztikai tulajdonsága, hogy az ott felszólalókat – ha kellő hangerőn beszéltek – jól hallhatták a nézőtér minden pontján.

– Hát nem féled az istenek haragját? – ordította Uvon, de annyira nekihevülten, hogy az erek is kidagadtak a nyakán.

– Csak egy Isten létezik – vetette oda lezserül a padrénak Baskír, aztán, mint aki jól végezte dolgát, leült végre két meglepetten pislogó patrícius közé.

Uvon most már majd’ felrobbant a dühtől.

– A lakosság zavartan és félelemtől reszketve bolyong a város utcáin! – üvöltötte haragosan, majd horgas ujjával a küzdőtér közepe felé mutatott: – Te tetted ezt, kormányzó! Elbizonytalanítottad az embereket, akik úgy érzik, el akarod venni tőlük a hitet! Le akarsz számolni az isteneikkel, akikben már a nagyapáik és dédapáik is hittek! Miféle démoni erő szállt meg téged, Dariosz? És mi szállta meg a barátaidat és a bűntársaidat?

A padre egyre jobban belelovalta magát a szónoklatba, és mi tagadás, egyre inkább elemében is érezte magát. Ritkán esett meg vele, hogy ekkora közönség előtt hirdethesse az igét, és most igyekezett leszakajtani a varázslatos percek minden illatos virágját. Egyszerűen megrészegült a saját hangjától, amely még az Aréna túloldaláról is visszhangzott. Nem sejtette, hogy közeleg a megsemmisülés pillanata, és ezt egy olyan személynek köszönheti majd, akit jelenleg nem is lát.

Ezt a bizonyos személyt Szubotájnak hívták, aki a Golub fedélzetéről követte az eseményeket. A vadászgép ekkor már csak mintegy százötven méteres magasságban lebegett az Aréna fölött, természetesen a digitális kamuflázs aktív védelme alatt.

– Nem tetszik ez nekem – dünnyögte a tatár pilóta, miközben a tekintetét a plasztikus kijelző és a közelgő hamufelhő között járatta.

– Mi bajod van már megint? – csodálkozott Oleszja. – Szerintem minden a terv szerint halad.

– Az lehet, csakhogy nem beszélem a meori nyelvet. Voltaképpen ez a bajom – vakargatta az állát Szubotáj. – Mert azt ugyan látom, hogy éppen az a sunyi képű vallási vezető szónokol, aki Zsatar után a legellenszenvesebb az egész fővárosban, de fogalmam sincs, miről beszél.

– Nem mindegy az neked?

– Nekem mindegy, de lehet, hogy az Aréna közönségének nem. Mert mi van akkor, ha éppen azon igyekszik, hogy Darioszt megsemmisítse? Mármint retorikai értelemben.

– Mit érdekel téged, hogy min igyekszik az a pap? – vonogatta a vállát a szőke lány.

– Hát nem érted? – csattant fel a tatár. – Kevesebb, mint két perc múlva itt a hamufelhő. És ha pont akkor érkezik meg, amikor az a sunyi képű pap elküldi Darioszt a fenébe, akkor a nézőközönség úgy fogja értékelni, hogy az ő isteneik is elküldték Darioszt a fenébe! És akkor hiábavaló volt minden igyekezetünk.

Oleszja arca most már elkomorult. Nemcsak azért, mert bántotta a lelkét Dariosz bármiféle negatív szövegkörnyezetben való megemlítése, hanem valóban jogosnak értékelte pilótatársa aggályait.

– Na jó, de mit tehetünk ez ellen? – kérdezte, miközben nyugtalan pillantást vetett a közelgő hamufelhőre.

Szubotáj vakargatta még egy darabig az állát, de aztán felcsillant a szeme, és vigyorogva így szólt:
– Bízd csak ide, galambocskám!

Azzal megragadta a botkormányt, és a vadászgépet még lejjebb eresztette, egészen az Aréna lelátójának közelébe.

– Irányítsd a szónokra a lokalizátort! – utasította a társát, miközben vadul matatni kezdett a plasztikus kijelzőn.

Eközben odalenn Dariosz nehéz pillanatokat élt át. Valóban az történt, hogy Uvon padre szabályosan kiátkozta őt, és az egyre harciasabban szónokló vallási vezető mintha kezdte volna maga mellé állítani a közönség egy részét is. Legalábbis erre utalt, hogy innen-onnan már egyetértő moraj, sőt támogató bekiabálások is hallatszottak.

Csakhogy ekkor különös dolog történt. Uvon padre kinyilatkoztatásai először felhangosodtak, és alig néhány másodperc leforgása alatt már teljesen betöltötték a lelátók által bezárt teret, utána viszont igen furcsán alakultak át. A vallási vezető hangja elkezdett vékonyodni, de olyan gyorsan, hogy csakhamar egészen nevetséges sipítozássá alakult a mégoly bősznek szánt szónoklat. Ha valami csoda folytán jelen lett volna a lelátón egy földi ember, aki az 1980-as évekből került át Evilágba, az nem tudta volna eldönteni, hogy most Donald kacsát, egy hupikék törpikét vagy Csőrikét hallja szónokolni.

Uvon padre sokáig nem érezte meg, hogy baj van. A hangja felerősödését ugyan ő is tapasztalta, de biztos volt benne, hogy az istenek segítik hozzá, miszerint akár még az Aréna falain túl is tanúi lehessenek Osmosis polgárai, milyen dicső tettet visz most végbe ő. Aztán, amikor a hangja elkezdett vékonyodni, erőlködéssel próbálta ellensúlyozni a folyamatot, de minél jobban mélyíteni akarta a hangját, annál szánalmasabb csivitelést vert vissza a szemközti lelátó. Márpedig nagyon nehéz úgy a kormányzó ellen fordítani a tömeget, hogy a szónok azt üvölti: „Te tetted ezt, Dariosz!”, ám mindez úgy visszhangzik a hallgatóság fülében, mint egy fészkéből kiesett madárfióka csipogása.

Végszóra pedig megérkezett a hamufelhő, mint valami végítélet. A szürke égi látvány olyan volt, mintha a magasban lakozó mindenhatóság egy koszos, sötét szőnyeget borított volna Osmosis egére, amely szőnyegnek a szélei ugyan foszlottan úsztak be az Aréna fölé, de aztán az egybefüggő szürke takaró alkonyati sötétségbe borította a fővárost.

Az Aréna viszonylag hamar kiürült. A nézők rémülten menekültek a létesítményből, és minden vágyuk az volt, hogy ne egy olyan építményben érje őket a végítélet, amelyik a lehető legteljesebben nyitott az ég felé. Félelmükben néhányan már az Aréna büféjének fedett pavilonjával is megelégedtek volna, amely az olimpia befejezése óta nem is üzemelt.

Itt egyébként megdöbbentő jelenetek is lezajlottak. Az Arénából kimenekülők hamar megtöltötték a fedett pavilont, olyannyira, hogy a végén már úgy álltak a tetőzet alatt, mint a heringek. És bárkit, aki oda akart férkőzni, vagy bekéredzkedett volna a fedett helyre, a legszélen állók minden szívfájdalom nélkül rugdostak távolabb, nem egyszer életveszélyesen megfenyegetve a rémült menekülőket.

Osmosis egére szürke takaró borult, és még a főváros szélén elterülő szegénynegyedekben is elhatalmasodott a félelem. Pedig az ott lakók nemhogy nem vettek részt az Aréna aznapi rendezvényén, de jószerivel még csak nem is értesültek róla. Mégis megrémítette őket a váratlan jelenség, az elsötétedés, a beborulás, a Nap véglegesnek tetsző eltűnése, és emiatt sokan a zöldségverembe bújtak, esetleg szénakazlak alá, vagy éppen a disznóólba.

Ráadásul a délutáni alkonyt hozó szürke felleg átvonulása után akkora vihar lepte meg Osmosis fővárost, amilyen szintén emberemlékezet óta nem fordult elő. Tyúktojás nagyságú jég hullott az égből, és akit az utcán talált, azt szinte szétverte. Néhány idősebb, kopasz férfiút úgy húztak be az utca kövéről a legközelebbi kocsmába, és aztán nem győzték bekötözni az erősen vérző fejbőr nyílt sebeit.

Osmosistól keletre, egy barlang biztonságos hasadékában négyen kuporogtak. Kozara bácsi életben tartotta a tüzet, amely a menedék közepén égett, és közben nem győzte hangsúlyozni:

– Látjátok, fiaim, Nyinya nénire mindig hallgatnunk kell. Mert akármilyen borúsnak és elképzelhetetlennek tűnik is bármelyik jóslata, neki mindig igaza van.

– Szejetyem Nyinya nyényity – közölte Tutyi.

– Jósolni nagyon nehéz, mert amit meg akarunk mondani, az még nem történt meg – fejtette ki Zizi. – Többet kellene néznünk a gyertyákba. Mert a gyertya a fény, a fény pedig a jövő. Tehát a jövő a gyertyában van.

Nyinya néni a barlang szájában ülve mindeközben azt tapasztalta, hogy elmenekült az égről a sötétség, és már tojás nagyságú jégdarabok sem hullanak a magasból. Felemelkedett hát a kiálló szikláról, és így szólt:
– Most már hazamehetünk.