– Végül is hogyan oldódott meg a helyzet? – érdeklődött a történet végkifejlete felől Dóri. – Mert, mint tudjuk, végül mégis a tanári pályán maradt, az én nagy-nagy örömömre – tette hozzá egy kedves mosoly kíséretében.
Áron olvadozott csöppet eme szavak hallatán, majd így folytatta:
– Az egyik októberi délelőttön állt be a fordulat. Mindannyian tudtuk, a gyerekek is meg én is, hogy az óra közepén tanfelügyelői ellenőrzés várható. Meg is voltunk szeppenve kellőképpen. Mit tagadjam, én sokkal jobban, mint a nebulók. Kétségbeesetten járattam az agyam, mit kéne vajon csinálni, hogy elkerüljük a teljes bukást… Aztán gondoltam egyet, és így szóltam: „Na, gyerekek, most pedig kimegyünk az udvarra focizni”.
– Micsoda? Hogy menjenek ki focizni? – hüledezett Dóri. – És mit szóltak ehhez a gyerekek?
– Képzelheti – hunyorított sokatmondóan Áron. – Vágni lehetett volna a döbbent csendet az osztályteremben.
– Nem csodálom. Ez valóban meglepő fordulat lehetett – ismerte el az Almási lány.
– A szó legszorosabb értelmében ez jelentette a fordulatot – szőtte tovább a történetet Brassai tanító úr. – Ez volt az a perc, amelytől kezdve elfogadtak, amelytől kezdve tekintélyem lett előttük. Ha azt mondtam, csönd legyen, akkor csönd lett. Amikor hátat fordítottam nekik, akkor sem kezdtek el pusmogni, dobálózni és falatozni, hanem figyelték, mit írok a táblára. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy máig sem tudtam megfejteni ezen furcsa fejlemény valamennyi összetevőjét. Mert nyilván több is volt neki. Először is a gyerekek, azt hiszem, nagyra értékelték, hogy ezzel a gesztussal magamra vállalom az ő bűneiket is. Elvégre, ha benn maradunk a tanórán, és megjön a tanfelügyelő, akkor néhány perc alatt játszva felméri, hogy alaposan elmaradtunk a tananyagot illetően. Ez esetben nyilván mindannyian megkaptuk volna a magunkét, a gyerekek is, meg én is. Ha viszont kimegyünk focizni, akkor nincs kit felelősségre vonni, csakis engem, a tanerőt. Az iskola udvarán labdázó gyerekeket ugyanis meglehetősen körülményes kifaggatni a számtan és a környezetismeret különböző kérdéseiből. Másodsorban azt gondolom, hogy a nebulók ezen húzásomat afféle karakán, vagány dolognak értékelték. Olyasféle dolognak, ami már-már a diákcsínyekkel rokonítható, hiszen addig még sohasem volt példa arra, hogy maga a tanító intézze el egy egész osztály ellógását az óráról.
– No várjon csak! – emelte fel a mutatóujját Dóri. – Van itt egy bökkenő. Azt mondta, azért nem volt tekintélye a gyerekek előtt, mert gyakorlatilag maguk közül valónak érezték, nem utolsósorban a fiatal korának köszönhetően. Akkor hogyan lehetséges az, hogy a közös lógást jelentő diákcsíny nyomán egyszerre feltámadt bennük a tekintélytisztelet, és tudatára ébredtek, hogy maga a tanárjuk, nem pedig egy pajtásuk? Ez így nem logikus.
– Elismerem – bólintott Áron –, de hát ez a szép az egészben. Ezért külön tudományág a pszichológia. Azt gondolom, vannak helyzetek, amikor fölösleges annak okát firtatni, miért is történt velünk valami jó. Egyszerűen rá kell bíznunk magunkat a Gondviselés kegyelmére, és örülnünk kell mindannak, amit az élettől kapunk.
– Ezt nagyon szépen fogalmazta meg – mondta Dóri, majd oldalra sandítva elmosolyodott: – Most pedig, ahogy elnézem, rábízhatjuk magunkat az étvágyunkra, és örülhetünk annak, amit a pincértől kapunk.
Valóban, a pincér éppen az ő asztalukhoz közeledett, s kisvártatva elhelyezett előttük egy-egy tányér gőzölgő húslevest, és jó étvágyat kívánt hozzá.
– Kitűnő ez a leves – jegyezte meg Áron néhány kanál után, aztán elmesélte, hogy náluk odahaza, ha például lakodalmat tartanak, az asszonyok már kora reggel felteszik főni a tyúkokat mindenféle hatalmas üstökben. Később hozzáadagolják a különféle zöldségeket, amik közül nem hiányozhat a kelbimbó, a fűszerek között pedig jelen kell lennie a szerecsendió virágjának is. Nagyon fontos még, hogy a leves hosszú órákig pöszörögjön egyenletes, kis lángon, akkor lesz igazán finom első fogás belőle. Na persze kézzel sodrott csigatészta dukál hozzá, úgy az igazi.
Aztán elhallgatott, mert hirtelen beléhasított a felismerés. A pertu!… Nem emlékezett rá, hogy megitták volna a likőrt. Nyilván annyira belefeledkezett a történetmesélésbe, hogy észre sem vette, mikor hajtották fel a kontyalávalót. Mindegy is már, mert a pertunak egyelőre lőttek. Most már átkozta magát, amiért az incselkedés kedvéért elszalasztotta Dóri ajánlatát a tegeződésre.
Márpedig húslevessel nem szokás pertut kanalazni. Mókás is lenne, ha most szépen egymáséba kulcsolnák a jobb karjukat, aztán pertut ennének.
Egy pillanatra az étel is megkeseredett a szájában. Úgy vélte, az Almási lány nem egyhamar fogja megismételni az ajánlatát, márpedig biztos volt benne, hogy tegeződve nagyobb rábeszélőkészséggel vehetné rá Dórit, hogy tartson vele Erdélybe.
A pincér közben megjelent a második fogással, és mivel mindketten brassói aprópecsenyét rendeltek, nem volt nehéz újból olyan témát találni, ami Székelyfölddel kapcsolatos. Áron plasztikus leírásokkal, vidám életképekkel és megindító történetekkel festette le, milyenek is lennének az Almási lány hétköznapjai, ha úgy döntene, hogy elfogadja az ajánlatát, és átmenetileg áttenné a székhelyét az ő szülőföldjére.
Dóri egyelőre óvakodott bármiféle érzelemnyilvánítástól, mert tartott tőle, hogy ha kiülnének az arcára a gondolatai, Áron előbb-utóbb érzékelné, micsoda változások mennek végig benne. Márpedig be kellett vallania magának, hogy egész másképp kezd gondolkodni az ajánlatról, mint akár csak egy fél órával korábban. Magyarán, már hajlandó volt beleélni magát mindabba, amit vacsorapartnere mesélt, s akaratlanul is egyre többször képzelte el, milyen lenne ezeknek a történeteknek nemcsak hallgatója, hanem egyik szereplője lenni.
Mindenesetre úgy tett, mint aki puszta kíváncsiságból hallgatja a másikat, akár egy távoli rokon a messze földről érkezett mesélőt, és az első adandó alkalommal a desszertre terelte a szót.
