Vasárnapi ebédek #322

Megcsodálták a templom homlokzatát, miközben az Almási lány folytatta az idegenvezetést:
– A debreceni tanács tehát I. Lipót király rendeletére kijelölte ezt a telket a katolikus templom számára. Gróf Csáky Imre váradi püspök, bíboros 1719-ben a piarista szerzeteseket hívta meg Debrecenbe, és még ebben az évben elhatározta, hogy saját költségén templomot építtet. A templom terveit egy bizonyos Carlone nevű, Egerben élő olasz építőművész készítette, és ő volt a kivitelező is. Ennek köszönhetően a homlokzaton megtalálhatjuk az olasz templomépítészet egyik jellegzetességét, a homlokzati karzatot.

Aztán beléptek az épületbe, és megcsodálták a templom bejárata melletti falfülkékben álló két szobrot: bal oldalon Szent István, jobb oldalon Szent Imre szobrát, az oromzat félköríves fülkéjében pedig Szűz Mária lángsugaras, dicsfényben elhelyezett szobrát. A főbejárat kőkeretes lezárása felett az építtető, gr. Csáky Imre bíboros címerének domborművét is szemügyre vették, melyen azt hirdeti a latin nyelvű szöveg: „Miután az igaz katolikus vallás gyakorlata 168 éven át száműzve volt Debrecenből, most pedig Csáky Imre bíboros kifejezett buzgalma következtében visszahozatott és szentebbül megújult, ugyancsak kegyes bőkezűségéből felépült ez a kiváló egyház a kegyes tanítórendi szerzetesek számára.”

– Bámulatos, mi mindent tud a szülővárosáról – jegyezte meg elismerően Áron.

– Be kell vallanom, amióta kiderült, hogy voltaképpen én leszek az idegenvezetője, kissé felfrissítettem az ismereteimet. Nem szerettem volna szégyent vallani maga előtt – mondta kissé elpirulva Dóri.

Dél felé közeledett az idő, Áron tehát nemsokára megérdeklődte:
– Mondja csak, Dórika, van kedvenc étterme?

– Van bizony! – felelte az Almási lány. – Azt is szívesen megmutatom magának. Csak három buszmegállónyira van innen. Ott igazán finomat ehetünk, jó áron.

A fiatalember elmosolyodott:
– Egy pillanatra azt hittem, engem szólít jó Áronnak… de mielőtt különösebben elérzékenyülhettem volna, rájöttem, hogy minden bizonnyal a kedvenc étterme étlapjának jobb oldali oszlopáról beszél.

Dóri felnevetett:
– Készséggel szólítanám jó Áronnak, ha mondjuk Joó lenne a vezetékneve.

Szerencséjükre éppen befutott az autóbusz a megállóba, így nem kellett a rekkenő hőségben a tűző napon álldogálniuk. Alig tíz perc után pedig már Dóri kedvenc vendéglőjének árnyas teraszán üldögéltek, az étlapot böngészve.

A hangulatos helyen elköltött ebéd után sétára indultak a környéken, s hamarosan a Honvédtemető mellett vezetett el az útjuk. Áron jelezte, hogy szívesen megtekintené a temetőt is, nemcsak a belváros nevezetességei érdeklik.

– Szimpatikus hozzáállás – bólintott elismerően Dóri. – Azt hiszem, kevés olyan temetkezési helyet tart nyilván az emlékezet, mint amilyen a debreceni Honvédtemető. Az itt nyugvó négy és félezer katona nagy többsége nem magyar, mégis közmegbecsülésnek örvendő emlékhelye városunknak a Hősök Temetője.

Tudja, ezt a környéket, ahol most járunk, Csigekertnek hívják. A 19. századi Debrecent körülvevő önálló szőlőskertek egyike volt. A Csigekerten túl zajlott le a szabadságharc utolsó csatája, az 1849. augusztus 2-i debreceni csata. A végzetes ütközet halottait nem a felekezeti temetőkben, hanem itt, a Csigekert szélén, a Csigedomb oldalában temették el. A 112 honvéd és a 634 orosz katona elhantolását követően lezárt Honvédtemetőt később sem vették állandó használatba. A Honvédtemető helyét a Nagysándor József tábornok által vezényelt maroknyi honvédsereg és a tízszeres túlerőben lévő orosz katonaság közötti egyenlőtlen harc helyszíne határozta meg.

1849 augusztusában, rekkenő hőségben a fokozott járványveszélyt kellett azonnal elhárítani. Az ütközet után az orosz parancsnokság háromnapi szabadrablást engedélyezett a győztes csapatának, és addig a csata terét teljesen elzárta. A parancsnokság csupán a negyedik napon tette a városi hatóság feladatává az elesettek eltemetését. A járványtól való félelem miatt a régebben itt kialakított járványtemetőt nyitották meg, és a temetések után azonnal le is zárták.

Áron és Dóri sétájuk során megérkeztek egy három méter magas emlékmű elé, ahol az Almási lány folytatta az idegenvezetést:

– A hálás utókor még a kedvezőtlen politikai körülmények között is igyekezett megemlékezni a honvédhősökről. Ez az impozáns emlékmű, amely előtt most állunk, a „Haldokló oroszlán” címet viseli. Már igen korán, 1861-ben elkészíttették Marschalkó János szobrászművésszel, a Lánchíd oroszlánjainak alkotójával. Eredetileg a debreceni csata hőse, Szarka huszárkapitány sírjára szánták, de hat évig rejtekhelyen kellett őrizni a kompozíciót. Aztán a kiegyezés évében, 1867. augusztus 2.-án ünnepélyes keretek között leplezték le a Református Kollégium előtti Emlékkertben, egy mesterséges dombon. Az emlékművet 1899-ben, a debreceni csata ötvenéves évfordulóján helyezték át ide, a volt Csigedomb legmagasabb pontjára.

A hős honvédekre a tömegsír felett 1885. március 15-én felavatott emléktábla is emlékeztet:

HONVÉDEK
» NÉVTELEN FÉLISTENEK «
NYUGSZANAK ITT,
A KIK HŐSIES VITÉZSÉGGEL
KÜZDÖTTEK A MAGYAR HAZÁÉRT
ENNEK SZABADSÁGÁÉRT
ÉS A NEMZETI FÜGGETLENSÉGÉÉRT.
ELVÉRZETTEK, DICSŐEN HARCZOLVA
A DEBRECZENI CSATÁBAN:
1849. AUGUSZTUS 2.

LEGYEN EMLÉKÜK ÖRÖK!
ESZMÉIK GYŐZELMÉBEN ÉRJÉK EL
MIELŐBB A FELTÁMADÁST!

A két fiatal pedagógus programja egy kiadós fagylaltozással ért véget. A még mindig forrón tűző délutáni napsugár elől egy főtéri cukrászda fedett teraszára menekültek, s ott adták le a rendelést.

– Köszönöm szépen ezt a kellemes napot – mondta Áron, amíg a pincérnőre vártak. – Azt hiszem, egy hivatásos idegenvezetőnek is becsületére vált volna, amit ma nyújtott, Dórika. Mind felkészültségben, mind szervezőkészségben felülmúlhatatlan volt, a kedvességéről már nem is beszélve.

– Igyekeztem – pirult el az Almási lány. – Örülök, hogy megelégedésére szolgált a ténykedésem.

– Látszik magán, hogy szinte szerelmese a szülővárosának.

– Tudja, nálunk a családban mindenki lokálpatriótának mondható, ilyen háttérrel pedig igazán nem nehéz beleszeretni Debrecenbe.

– És persze az sem mellékes, hogy ez a gyönyörű város bővelkedik történelmi és kulturális emlékekben, látnivalókban – jegyezte meg Áron.

– No igen, ebben igaza van, de az ilyesmit egy kisgyerek, ha beleszületik, sokáig teljesen természetesnek veszi. Magam is így voltam ezzel. Pontosan emlékszem a napra, amikor átfordult bennem ez a dolog.

– Egész pontosan mit ért ez alatt? – kérdezte a fiatalember homlokráncolva.

– Elmesélem annak a napnak a történetét, és akkor rögtön megérti, miről beszélek – felelte Dóri, aztán a múltba révedve így folytatta: – Amikor középiskolás lettem, minden reggel autóbuszra szálltam, és elindultam az alma materem felé. Tudja, akkoriban a főtér még nem volt sétálóövezet, keresztül-kasul behálózta a járműforgalom azt a környéket, ahol most mindenféle hangulatos szökőkutak, park és díszburkolat fogadja a városba látogatót. Szóval, az a buszjárat, amivel én is közlekedtem, minden reggel elhajtott a Nagytemplom előtt. A Hatvan utca felől érkezett meg a Kossuth térre, és éles kanyart véve a Nagytemplom előtt fordult rá a Piac utcára. Pontosan egy ilyen éles kanyarban történt az én idézőjeles „megvilágosodásom”.

A busz tömve volt, én a hátsó peronon álltam, az orromat az ablakhoz nyomtam, és kibámultam a Nagytemplomra. Aztán már nemhogy bámultam, de egyenesen rácsodálkoztam. Azt mondtam magamnak: Nahát, milyen szerencsés is vagyok, hogy minden reggel láthatom ezt a szép, méltóságteljes épületet! Vajon hogy lehet az, hogy eddig ezt olyan magától értetődőnek, olyan természetesnek vettem? Hány meg hány ember él a világon, aki soha életében nem láthatja a Nagytemplomot, legfeljebb útikönyvekben, képeslapon, netán valamilyen turisztikai film kockáin, én pedig itt haladok el mindennap mellette, és még csak nem is értékelem ezt? Vajon például a párizsiak is így vannak az Eiffel-toronnyal? Annyira megszokták már a látványát, hogy egy idő után nem is képesek rácsodálkozni?… Végül is mindegy, az Párizs, ez meg itt Debrecen, a szívében a Nagytemplommal…

Emlékszem, egyszeriben olyan monumentálisnak, méltóságteljesnek és csodálatosnak láttam az épületet, amilyennek csak egy ébredező bakfislány láthatja, akinek épp kezd kinyílni a szeme az őt körülvevő világra. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor az autóbusz továbbhaladt, és a nagy, sárga épület eltűnt a látómezőmből.

Aznap, amikor hazafelé mentem az iskolából, két megállóval hamarabb szálltam le a buszról, és egy fél délutánon keresztül sétálgattam a Nagytemplom körül, meg-megállva, felbámulva a tornyaira. Azt hiszem, aznap tudatosult bennem a debreceniségem, és akkor határoztam el, hogy mindent meg akarok tudni a szülővárosomról, amit csak lehet, és egyszeriben nagyon szerencsésnek éreztem magam, amiért a jó Isten kegyelméből éppen ide születhettem, a világnak ez a pontja lett a szűkebb pátriám.

– Nagyon szépen beszél a városáról – ismerte el Áron, aztán hamiskás mosollyal hozzátette: – Egy ilyen beszéddel akár polgármester-választást is nyerhetne.

– No, ilyen ambícióim egyáltalán nincsenek – nevette el magát Dóri, majd miután az utolsó falat fagylaltot is kikanalazta a kehelyből, sürgetni kezdte a kollégáját: – De most már igyekeznünk kell, nehogy lekéssük a Zsuzsi vonat utolsó járatát!