Később aztán lecsillapodott, tudniillik a szeme hiába kutatta, sehol sem látta Áront egész vacsora alatt. Némi csalódottságot érzett, amikor kilépett az étkezde ajtaján. Később azonban, amikor a gondolataiban elmerülve, magányosan lépkedett a szürkületben a bungalójuk felé, észrevette, hogy a szóban forgó fiatalember az épület előtt járkál fel s alá, a kezében frissen szedett mezei virágcsokrot szorongatva.
– Gondoltam, ez a szerény csokor kissé feldobhatja a bungalójuk hangulatát – jegyezte meg félszegen Áron, amikor átnyújtotta a virágokat.
– Nagyon szép csokor – ismerte el Dóri –, és milyen finom illatot áraszt!
Aztán lopva körbepillantott, vajon tanúja volt-e az eseménynek valaki a táborban. Bár nem látott senkit, de úgy gondolta, jobb biztosra menni, ezért kissé felemelte a hangját:
– Nagyon köszönöm a lakótársam nevében is az irántunk tanúsított figyelmességét!
Brassai tanító úr figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy az Almási lány zavarba jött. Pontosan tudta, miről van szó, s kissé rosszul is esett neki. Némileg kényszeredett mosollyal, halkan így szólt:
– A virágot magának hoztam, Dórika, a kedves lakótársa kénytelen lesz beérni az illatával.
– Csak az illatával? – mosolyodott el Dóri, értékelve, hogy a fiatalember tapintatosan lehalkította a hangját. – Tehát rá sem nézhet?
– Nem úgy értettem, hanem… szóval ez a csokor azt hivatott jelképezni…
– Jaj, Áron, el ne kezdjen itt nekem szerelmet vallani újfent! – vágott közbe az Almási lány, és kis híján elnevette magát, látva, mennyire lelombozódott a beszélgetőpartnere.
Szó, ami szó, Brassai tanító úr csakugyan nem így képzelte el a virágátadás aktusát, s most zavartan vakargatta a feje búbját:
– Bevallom, némileg elkeserít, hogy ennyire korlátozza a lehetőségeimet, Dórika. Ha nem vallhatok szerelmet sem fedett helyen, sem a szabad ég alatt, úgy képtelen vagyok belátni, milyen esélyeim lehetnek még…
– Nézze, Áron, én értékelem a maga kedvességét, bókjait, figyelmességeit, de ez mégiscsak egy gyermektábor, ahová azért jöttünk, hogy a…
– Szóval a helyszínnel van a baj? – vágott közbe a fiatalember, majd felvillanyozódva folytatta: – Hát akkor van egy remek ötletem! Megnéztem a beosztást, jövő szerdán mindketten szabadnaposak leszünk. Igazán megmutathatná nekem Debrecent. Annyi szépet mesélt már a szülővárosáról, örülnék, ha a saját szememmel is láthatnám mindazt, amiről a történetei szóltak. Eddig csak a vasútállomást volt szerencsém megismerni, de biztos vagyok benne, hogy ez a szép város tartogat még sok egyéb meglepetést és látnivalót.
– Jól értem, hogy most meghívott a saját szülővárosomba? – mosolyodott el Dóri, majd büszkén hozzátette: – Kedves Áron, Debrecen megismeréséhez nemhogy egy nap, de egy egész élet is kevés. Ez talán csak jeles írónknak, Szabó Magdának sikerült.
– Természetesen nem voltak olyan illúzióim, hogy huszonnégy óra leforgása alatt egyenesen Debrecen-szakértő válhat belőlem, de azért mégiscsak más, ha mindjárt illusztrációt is kaphat az ember egy-egy történelmi, kulturális vagy vallástörténeti fejezethez. Nem ugyanaz képeskönyvben látni a Nagytemplomot, vagy a falai közt állni… – fejtette ki a fiatal tanító, majd hamiskásan hunyorogva hozzáfűzte: – Ki tudja? Lehet, egyetlen délután alatt olyan nagy kedvet csinál nekem a cívisváros megismeréséhez, hogy később is vissza fogok térni.
Eme utolsó mondat hallatán az Almási lány furcsa szorítást érzett a szíve táján. Most először gondolt arra, hogy pár hét múlva talán örökre elválnak az útjaik, és Áron visszatér a távoli Székelyföldre. Nem értette, miért szomorítja ez el ennyire, de nem is volt ideje ezen rágódni, mert beszélgetőpartnere láthatóan sürgős választ várt iménti felvetésére.
– Jól van, Áron – bólintott. – Szívesen leszek az idegenvezetője.
Idegenvezető. Ezt a szót használta később is, amikor beszámolt Sacinak a fejleményekről.
– Tehát még véletlenül sem randi, ugye? – kérdezett vissza nevetve a barátnője. – Azért azt ajánlom, valami csinos ruhát vegyél föl a jeles alkalomra, Almásikám! – tette hozzá jelentőségteljesen kacsintva.
Az Almási lánynak és Brassai tanító úrnak szerencséje volt. Szerdán, amikor mindketten szabadnaposak voltak, az egyik énektanár kollégájuk is Debrecenbe készült néhány hanglemezért, így hát jelezte feléjük, hogy reggel be tudja őket vinni kocsival.
– A kisvasúttal hangulatosabb lett volna, de így meg gyorsabb lesz – kommentálta a hírt kedd este Áron.
– Majd visszafelé a Zsuzsi vonattal jövünk – vigasztalta meg Dóri. – A hangulatról pedig maga Debrecen fog gondoskodni. Azt mondta a rádió, hogy holnap szép időnk lesz.
A meteorológusoknak ezúttal igaza lett. Másnap, amikor az énektanár kolléga kirakta Áronékat a debreceni Kistemplom mellett, valóban hét ágra sütött a nap.
– Ez itt Debrecen legrégibb református temploma – kezdte az idegenvezetést Dóri. – A népnyelv Kistemplomnak nevezi, mert ugyebár a nagy templom az maga a Nagytemplom. De Csonkatemplom néven is emlegetik a derék cívisek.
– Aztán mitől csonka ez a templom? – mérte végig az épületet Áron.
– Nézzen csak fel a tetejére! – mutatott föl Dóri. – Ha száz évvel korábban állnánk itt, akkor a templom tetején hagymakupolás toronysisakot látnánk. Csakhogy azt a múlt század elején egy szélvihar letépte. Megjavították, helyreállították ugyan, de az alföldi szelek nemsokára megint lerombolták. Az építészek, belenyugodván az isteni akaratba, kupola nélküli, bástyaszerű kialakítást adtak a toronynak, ezért lett a helyi elnevezése Csonkatemplom.
Amikor beléptek az épületbe, Áron elcsodálkozott, hogy tizenöt lépcsőn keresztül vezet az út a templomhajóba, mégpedig lefelé!
– Ingoványos itt a talaj – magyarázta az Almási lány. – Hiába rakták az alapokat tölgyfából készült gerendarácsozatra, mégis megsüllyedt némileg az épület. És persze az idők során a környező utcákat is feltöltötték, innen a tizenöt lépcsőnyi szintkülönbség. Sok viszontagságon ment keresztül a Kistemplom az elmúlt századok folyamán. A Rákóczi-szabadságharc idején megbecstelenítették az átvonuló császári csapatok, merthogy istállónak használták. Aztán 1719 nyarán teljesen leégett az épület. A hívek és a jómódú cívisek adakozása folytán sikerült újjáépíteni. De persze dicsőséges napjai is akadtak bőségesen – folytatta a bemutatást Dóri, épp a legjobbkor, Brassai tanító úr ugyanis pontosan az előtt az emléktábla előtt állt meg, amely hírül adja: A templom falai között hangzott el 1860. január 11-én a császári önkényuralom elleni első nyilvános tiltakozás.
– Bizony, erre is nagyon büszkék vagyunk mi, debreceniek – szólt elmosolyodva Dóri. – E templom falai között zajlott 1860-ban az a nagygyűlés, amely a protestáns egyházak önkormányzatát tiltó császári-királyi rendelet ellen tiltakozott. Itt először volt kénytelen a császári hatalom visszakozni az 1848-49-es szabadságharcot követően. A hagyomány szerint a császári megbízott berontott az épületbe, az egybegyűltek elé állt, és fennhangon kijelentette: „A gyűlést a király nevében berekesztem!”. Erre Balogh Péter, a város püspöke teljes nyugodtsággal így szólt: „Én pedig az Isten nevében megnyitom!”.
Később, amikor a két fiatal pedagógus kilépett a Kistemplomból, a főutcán összefutottak Gergővel.
– Ő itt a nagyobbik öcsém – mutatta be Dóri, mire a két fiatalember kezet rázott.
– Nahát, én azt hittem, a táborban dolgozol. Nem sejtettem, hogy randevúzol – jegyezte meg vigyorogva Gergő, nővére fülig pirulása közepette.
– Ez nem randevú – sietett kolleginája segítségére Áron. – Ma mindketten szabadnaposak vagyunk. A nővére volt olyan kedves, és elvállalta, hogy megmutatja nekem a szülővárosát.
– Remek! – rikkantotta Gergő, majd megkérdezte: – Csatlakozhatok? Sok olyan dolgot tudok ám mutatni, ami a nővéremnek sosem jutna eszébe! – tette hozzá jelentőségteljesen grimaszolva.
– Nincs neked valami dolgod a város másik végében, kisöcsém? – érdeklődött epésen Dóri.
– Nekem nem volna ellenemre, ha csatlakozna hozzánk a fiatalember – jegyezte meg barátságosan Áron, hogy némileg oldja a helyzetet, Dóri azonban hajthatatlannak mutatkozott, így aztán hamar elváltak az útjaik.
– Higgye el, ő sem akart igazából velünk tartani, csupán az én bosszantásom kedvéért incselkedett egy sort – magyarázta az Almási lány. – Gergő afféle fekete bárány a családban. Gyerekkorunkban is, ha valami turpisságra fény derült otthon, a szüleink elsőként Gergőt vonták kérdőre. És többnyire joggal.
– No, hát én is csak udvariasságból marasztaltam – mosolyodott el Áron. – Valójában nekem pompásan megfelel a kis városnéző csapatunk jelenlegi kétfős létszáma – tette hozzá hunyorogva.
Mivel Gergőnek láthatóan a főtér környékén volt dolga, a két fiatal pedagógus Dóri javaslatára az ellenkező irányba indult, és hamarosan a Szent Anna utcán találták magukat.
– Mondja csak, Dórika: itt, a kálvinista Rómában áll egyáltalán katolikus templom? – kérdezte Brassai tanító úr.
– Ráhibázott, épp afelé közeledünk – hangzott a válasz.
– Egyáltalán honnan ered ez az elnevezés? Mármint a kálvinista Róma titulus.
– Tudja, ennek a sokat szenvedett városnak talán az volt a legnehezebb időszaka, amikor a három részre szakadt országban próbálta fenntartani magát. Három ország határvidékén hol a terjeszkedő törököket, hol az osztrákokat, hol Rákóczit támogatva sikerült fennmaradnia. Talán ez is hozzájárult a polgárok nyitott gondolkodásához, ami előkészítette az utat a reformáció számára. A gazdag kereskedőváros polgársága körében hamar visszhangra találtak a kálvini reformáció tanai, és lehetőségeiket kihasználva a korszakban szinte egyedülállóan fejlett iskolahálózat kiépítését kezdték meg. Ekkoriban alakult ki a cívis mentalitás, amiben a református vallás morális értékrendje egyesült az itt élők pragmatikusan puritán életfelfogásával. A XVI. század közepén már a város teljes lakossága protestáns volt. Így nyerte el a város a „kálvinista Róma” nevet.
Katolikus egyházközség tehát nem működött a városban, így katolikus temploma sem volt. Csak jóval később, I. Lipót uralkodása alatt, az ezerhétszázas évek elején tért vissza a városba a katolikus egyház, és a várostól kapott telken a piarista szerzetesek felépítették a mai Szent Anna székesegyházat. Épp itt állunk előtte – lassította le a lépteit Dóri.
