A hétvégi meccsnézés során, amelyen a család férfitagjai teljes létszámban képviseltették magukat az Almási-ház nappalijában, Gergő egyszer csak ingerülten kiáltott fel:
– Az agyamra megy már ez a riporter. Miért mond állandóan asszisztenst a partjelző helyett? Nem szóltak neki, hogy egy magyar csatornán, magyar nézőknek közvetít? Akkor meg miért nem magyarul beszél?
– Azért az asszisztens szó már meglehetősen elterjedtnek mondható a magyar nyelvben – próbálta csitítani a bátyja, úgy sejtvén, hogy a középső Almási fiú nem is igazán a kommentátor szóhasználata, mint inkább a mérkőzés jelenlegi állása miatt ideges kissé.
– Én úgy tudom, ez egy nemzetközi előírás – csatlakozott idősebbik bátyjához Öcsi. – Az európai futballszövetség szorgalmazza, hogy újabban asszisztenseknek kell hívni a játékvezető két segítőjét.
Nos, a két fivér minden jó szándéka ellenére Gergőben csöppet sem csillapodott az indulat, sőt!
– Jaj, ne gyertek már nekem ilyesmikkel! – csattant fel mérgesen. – Csak azt ne mondjátok, hogy az európai futballszövetség emberei majd pont azt fogják figyelni, hogy milyen szavakat használ egy magyar riporter a közvetítés során! És különben is, ha figyeli, hát hadd figyelje. Kit érdekel? Engedtessék már meg nekünk, hogy legalább a saját hazánkban szabadon használjuk az anyanyelvünket!
– Ha ez kicsit is megnyugtat, fiam, én ezúttal a te nézeteidet osztom – csatlakozott a polémiához a családfő. – Ha arra gondolok, hogy a múlt század harmincas éveiben milyen lelkes mozgalom bontakozott ki nálunk a sportnyelv megújítására, hát nekem is megkeseredik a szám íze, amikor azt tapasztalom, hogy újabban már akkor is idegen szót használunk, ha egy bizonyos fogalomra már réges-rég rendelkezésünkre áll szép és minden tekintetben megfelelő magyar kifejezés.
Öcsit innentől kezdve már nem a mérkőzés kötötte le. A képernyőn zajló eseményeknél és a riporter szóhasználatánál sokkal jobban érdekelték az édesapja által elmondottak.
– Bizony – folytatta Almási Károly –, a múlt század harmincas éveiig a magyar sportnyelv telis-tele volt idegen szavakkal. A nemzetközi sportélet abban az időben indult hatalmas fejlődésnek. Az újkori olimpiai mozgalom is meglehetősen gyerekcipőben járt még, számtalan sportágat lehetett a fiatal jelzővel illetni, és az ezekhez kapcsolódó szakkifejezéseknek sokáig egyáltalán nem volt magyar megfelelője. Elég, ha csak a futballra gondolunk. Kornernek hívták a szögletet, taccsnak a bedobást, és a játékosok posztjait illetően is olyasféle meghatározások voltak divatban, mint mondjuk a center, a half vagy a bekk.
– De hát ezeket a fogalmakat a mai napig használják a szakemberek – vetette közbe Ákos. – És ugyebár magának a sportágnak a neve is angol szó, manapság is használatos a futball kifejezés.
– Ez igaz – bólintott az édesapja –, mindazonáltal ez nem változtat azon a tényen, hogy akkoriban a Nemzeti Sport újságírói indítottak egy mozgalmat, amely során megalkották nemcsak a futball, hanem valamennyi akkor ismert sportág szakkifejezéseinek magyar megfelelőjét. Ennek a mozgalomnak a hatására terjedtek el aztán a köztudatban olyan szavak, amelyek egy része egyébként is élt a köznyelvben, csak éppen nem gondolt rá senki, hogy azokat a sportban is lehet alkalmazni. Ilyen volt például a hajrá, amivel a finist helyettesítették, vagy mondjuk a szorító, ami a ring helyett terjedt el. És ha már itt tartunk: nézzük csak meg, mi a boksz magyar megfelelője! Ugyebár az ökölvívás. Ez egy összetett szó, amelynek mindkét tagja ismeretes volt ősidők óta. Az anyanyelvünk gazdag szókincse tehát páratlan és szinte magától értetődő lehetőségeket kínált arra, hogy mindenki által könnyen megérthető sport-szakkifejezések szülessenek.
– No de ha ez ilyen egyszerű, akkor manapság miért nem így járnak el? – kérdezte Öcsi. – Nekem például borsódzik a hátam, ha meghallom, hogy valaki a snowboardot említi, elvégre ezt még egy gyerek is le tudja fordítani: hódeszka.
– Ennek többféle oka lehet – válaszolt legkisebb fiának Almási Károly. – Ott van például a sznobéria. Egyesek nyilván úgy gondolják, sokkal előkelőbb, ha azt mondják: „hétvégente szkvassolni járok”, ahelyett, hogy „megyek fallabdázni”.
– Pedig a fallabdát kiejteni és ragozni is sokkal könnyebb – tűnődött hangosan Öcsi. – És szerintem igazán szép, dallamos kifejezés a fallabda.
– Valóban így van – bólintott egyetértőleg Ákos –, de hát mit csináljunk: a sznobok bármilyen áldozatra képesek, csak ne kelljen a számukra póriasan hangzó magyar szót kiejteniük. Inkább vállalják, hogy beletörik a nyelvük a „szkvas”-ba.
– Aztán ott van a következő lehetséges ok – vette vissza a szót a családfő: – Manapság sokan egyenesen kisebbrendűségi érzéssel viseltetnek a magyarsághoz való tartozásukkal kapcsolatban. Ahelyett, hogy büszkék lennének gazdag és gyönyörű anyanyelvükre, mindenáron a „menő” angol kifejezéseket óhajtják használni. Mintha egyenesen szégyen lenne a magyar szót kiejteni. De hát mit is várhatunk egy olyan országban, ahol például az államalkotó nemzet ősi rovásírása esetenként a legvisszataszítóbb, legdurvább viccelődés céltáblája lehet…
– Egyébként ez nemcsak a sport világában van így – mondta Ákos. – Elég, ha az ember körülnéz egy vállalat irodaházában. Olyasféle feliratokat fog látni az ajtókra biggyesztve, mint például a „consulting manager”. És egyáltalán: manapság még a legjelentéktelenebb cégecskénél is csupa „menedzser” dolgozik, de például „ügyintéző” vagy „csoportvezető” egy sem, sőt, még „igazgató” sem nagyon.
Ezen a ponton Gergő is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Tényleg nemcsak a sportvilágra igaz ez a nyugatmajmoló mánia. Nemrég láttam egy remek karikatúrát. Egy turista házaspár áll egy magyar nagyváros közepén, körülöttük mindenféle idegen feliratok, olyasfajták, mint „Hot-dog”, „City Grill” meg „McChicken”. A házaspár egyik tagja csalódottan kérdezi a másiktól: Nahát, ez lenne a világhírű magyar konyha?
– No de visszatérve a sporthoz: van ám a sportnyelv hajdani megújításának egy olyan vetülete is, amire talán kevesen gondolnak – folytatta Almási Károly. – Azzal, hogy a Nemzeti Sport újságírói az 1930-as években a sportnyelvet megújító mozgalmat indítottak, többféle eredményt is elértek. Bár lehet, hogy nem mindegyik szerepelt a terveik között. A magyarosított terminusokat az újságok, a hivatali szervek, az iskolai oktatás és a sportot művelők is következetesen és pontosan használták, ezért azok hamarosan széles körben elterjedtek. Ennek az lett a csöppet sem elhanyagolható hozadéka, hogy a magyar sportnyelv az egyik leghatékonyabb eszközévé vált a sport tömeges elterjesztésének. Úgy bizony! Mert könnyen belátható, hogy az az ember hamarabb lesz egy-egy sportág rajongója, netán művelője is, aki átlátja annak szabályait, nem pedig úgy tekint rá, mint valami idegen világra, ahol legfeljebb kívülállónak érezheti magát.
– Ezt nem igazán értem – vetette közbe Gergő. – Szerintem egy nőnek mondhatok akár lest, akár offszájdot, így sem – úgy sem fogja megérteni a les-szabályt – tette hozzá vigyorogva.
– Pedig az egyik legjobb példát hoztad fel, fiam – felelte az édesapja. – Ha egy nőnek el akarod magyarázni a les-szabályt, és közben mindenféle idegen kifejezésekkel vagy kénytelen teletűzdelni a mondandódat, akkor nyilván kisebb esélyed lesz a sikerre, mintha ugyanezt közérthető magyar szavakkal teszed. Mert akármennyire furcsán is hangozhat számodra, a sportnyelv egyáltalán nem afféle bennfentes, belterjes nyelvi világ. Rengeteg olyan sporttal kapcsolatos szakkifejezés van, amelyek szép lassan átszivárogtak a közbeszédbe, és csakhamar szólássá, közmondássá váltak. Mondok is néhány példát: megnyerte a játszmát, előnyt adott, lepasszolt, húzza az időt, versenyfutás az élet… Ezek mind-mind olyan nyelvi formulák, amik a sportnyelv megújítása előtt szinte egyáltalán nem voltak használatban.
