Mindnyájan elkeseredve vették tudomásul a fejleményeket, kivéve Morgant, aki még mindig a gorillák ingerlésével volt elfoglalva, és eközben szünet nélkül röhögött.
– Mondd csak, mi a fenén vigyorogsz egyfolytában? – kíváncsiskodott Smily melankolikus hangon, ugyanis többnyire a háta mögött zajlottak a tudományos értékű kísérletek. – Téged egyáltalán nem hat meg, hogy az arab fickó hidegre fog tenni minket?
– Mit tagadjam, kissé zavar a dolog – vallotta be a vétlen feltaláló –, de veletek ellentétben nem hagyom, hogy a csüggedés vegyen rajtam erőt – nyilatkozta büszkén egy hatalmas csuklás kíséretében, majd folytatta: – És ha már megkérdezted, Johnny, például annak is örülök, hogy Al-tarabulsi úr elképzelései nem fognak megvalósulni a hajnövesztő szert illetően… Legfeljebb a mi elföldelésünk vonatkozásában – tette hozzá felhőtlen vidámsággal.
– Mit értesz ez alatt? – tudakozódott tovább a szakmai érdeklődést is felvonultató ex-hullaszállító.
– Csupán azt, haver, hogy a vajkrémes doboz óriási csalódást fog okozni az általunk rajongásig szeretett arab fickónak…
– Kifejtenéd egy kicsit bővebben? – egyenesedett föl Kowalski is.
– Készséggel. Nos, miután tegnap elindultunk megtekinteni Mr. Al-tarabulsi állatkavalkádját, elkértem Rebecca kézitáskáját, mintha csak cigarettát keresnék benne. Közben egy óvatlan pillanatban elővettem a hajbalzsamát, és kifröccsentettem a földre, aztán a megüresedett flakonba beletöltöttem a kutyasampont. De hogy a vajkrémes doboz se maradjon szerep nélkül, nyomkodtam bele némi bőrradírt, pusztán a félrevezetést tartva szem előtt. Szóval – fejezte be diadalmasan –, hiába marasztaltatok el mindvégig a találmányom álcázása miatt, most kizárólag ennek az igyekezetemnek köszönhető, hogy továbbra is a birtokunkban van a csodálatos kutyasampon!
– Te jóságos ég! Még szerencse, hogy szóltál, mielőtt az arcomra kentem volna! – hüledezett Rebecca. – Azért tájékoztathattál volna róla, hogy micsoda értéket hordozok a nesszeszeremben! – harsogta, s a többiek nem tudták eldönteni, hogy vajon tényleg felháborodott-e, vagy csak gúnyolódni próbál. Bár ezt nem is akarták igazán megfejteni, főleg Kowalski nem, akit inkább Morgan pökhendi előadásmódja irritált:
– Jó, rendben, birtokában vagyunk a kutyasamponnak… És akkor mi van? Bekenjük vele azokat a barna lovakat, hogy a kihalással fenyegetett bölények szerepét átvehessék? Vagy talán áthajítjuk a szemközti ládákhoz, hogy az óriáskígyók szögesdróttá változhassanak általa? Esetleg bedörzsöljük vele a mosómedvéket, hogy miután húszcentis szőrt növesztenek, az a rohadék eladhassa őket felmosókefeként?
– Ez mind marhaság, Tadeusz! – szakította félbe a morbid találgatást Smily. – Ha kiszabadulok ebből a cellából, megnyugtathatlak, nem az lesz az első dolgom, hogy pusztán a tréfa kedvéért barna lovakat kenegessek kutyasamponnal. A mosómedvékről és az óriáskígyókról nem is beszélve…
Mindenki arra készült, hogy a kis lengyel, szokása szerint, haladéktalan eldugulásra fogja felszólítani cégének kültagját. (Talán csak Morgan nem várta ezt, mert egyelőre röhögve fetrengett a szalmán, lelki szemei előtt ugyanis megjelent az a kép, amint két cimborája éppen loncsos mosómedvékkel súrolja a konyhakövet.) Kowalski azonban ezúttal mellőzte a lehurrogást, sőt, izgatott arccal a rácshoz sietett, és mereven bámulni kezdett a szomszédos ketrec irányába. Erre Bill is felvillanyozódott, mert azt hitte, barátja a mogorva gorillák inzultálásába szándékozik betársulni. A kis lengyel viszont nem csatlakozott az akciójához, továbbra is egyre tágabb pupillákkal meredezett a szomszédos főemlősök felé, majd mutatóujja billegetésével számolgatni kezdte a gorillákat.
– Mi bajod, haver? – érdeklődött csalódottan a vétlen feltaláló. – Talán rosszul vagy, vagy mi a fene ütött beléd?
– Semmi, Bill. Ellenkezőleg. Hosszú idő óta most érzem magam a legjobban. Ugyanis meg vagyunk mentve…
Nemsokára a többiek is rájöttek, mit bámul Kowalski olyan meredten. A „rabtársak” ketrecén ugyanis egy tábla lógott, amelyen többek között a következő adatok voltak olvashatók:
Úticél: New Orleans – Szállítás: október 3. 22 óra.
A kis lengyel nem sokáig vesztegette az időt. Odalépett Rodrigóhoz, és kertésznadrágja hatalmas zsebéből előkotort egy darab drótot, aminek segítségével néhány perces ügyeskedéssel leakasztotta a táblát a szomszédos ketrecről, aztán felerősítette a sajátjukra.
– Mi fogunk útra kelni derék rokonaink helyett! – jelentette ki ünnepélyesen a művelet befejeztével.
– Nem értem, Tadeusz – motyogta Smily, mert tényleg nem értette. – Ki fog minket gorilláknak nézni?
– Néhány erősen rövidlátó és gyengeelméjű szállítómunkás – gúnyolódott Morgan. – Vagy talán egysoros vonalban sorakozunk fel szorosan Rodrigó mögött?
– Én már értem! – pattant föl lelkesen Rebecca. – Szerencsére pont annyian vagyunk, mint azok a majmok ott. Tehát nincs más dolgunk, mint bekenni magunkat a kutyasamponnal, így vasárnap estére, a szállítás idejére tökéletesen kiszőrösödünk!
