– Bárcsak sohasem találkoztam volna magukkal! – csüccsent le sírva Rebecca is, akit Bill egy pillanatig sajnált, aztán megkeményítette a szívét, és jó nagyot kortyolt a whiskysüvegből. „Végül is nem vagyok a rokona, hogy vigasztaljam!” – gondolta magában. További szórakozása abban merült ki, hogy nyelvet öltött és obszcén módon mutogatott a szomszédos ketrecben unatkozó gorillák felé. Ez ellenállhatatlan jókedvre derítette, s ennek okán idétlenül vihogni kezdett magában.
De nem sokáig gyakorolta ezt a neveletlen viselkedést, rövid idő eltelte után lefeküdt a szalmára, és minden átmenet nélkül elaludt. Társai szívesen követték volna a példáját, de egyelőre nem jött álom a szemükre. Ezen nincs is mit csodálni, hisz az éjszaka beálltával a nagy hodály egyre inkább megtelt mindenféle furcsa morgásokkal, rikoltozásokkal és egyéb egzotikus neszekkel.
– Akár egy őserdőben… – suttogta Rebecca a félhomályban. – Most először örülök neki, hogy erős vasrácsok vesznek körül minket.
– Rodrigót bezzeg nem zavarják a zajok, nézzétek, milyen békésen hortyog – jegyezte meg Kowalski, hogy egy kis tréfával oldja a feszült hangulatot. – No, de ez talán nem is olyan meglepő. Elvégre egy gorilla otthon érzi magát a dzsungelben.
– Még szép, hogy nem zavarják a zajok, hiszen Rodrigó süketnéma! – szólt közbe Smily halálos komolysággal. – Elfelejtetted volna, Tadeusz?
Tadeusz természetesen nem felejtette el, de mélységesen elkeserítette, hogy valaki ennyire nem érti a viccet, ezért aztán még kedvenc lehurrogási formuláját sem alkalmazta, hanem egy fásult sóhajtással a másik oldalára fordult, és megpróbált elaludni.
Az elkeseredettség és a kimerültség végül is felülkerekedett hőseink zaklatott idegállapotán, így aztán szép sorban elszenderedtek. Mindannyian azzal a reménnyel szunnyadtak el, hogy talán másnap sikerül kifundálniuk valamilyen menekülési tervet…
A jobb sorsra érdemes társaság tagjai másnap reggel hátborzongató rikoltásra ébredtek (kivéve Rodrigót). A velőtrázó sikoly nem egy páviántól, de még csak nem is egy sakáltól származott, hanem személyesen John Smilytól. A sikoltozásra tulajdonképpen minden oka megvolt, mert először is rosszat álmodott, utána pedig, amikor rémálmából sikerült végre felriadnia, az első amit megpillantott, egy ismeretlen kopasz fickó volt, aki üveges tekintettel meredt rá. Ez az illető nem volt más, mint Bill Morgan, akinek az éjszaka folyamán az összes haja kihullott. (A vétlen feltaláló egyébiránt nem viseltetett valami nagy részvéttel barátja ijedsége iránt, legalábbis ez derült ki abból, hogy hanyatt dőlt a szalmán, és a hasát fogva röhögni kezdett.)
– Mi a fenét ricsajozol, Johnny? – korholta a kis lengyel. – Nem elég nekünk a többi állat?
– Bill ijesztget a kopasz fejével! – panaszolta Smily egy hároméves óvodás modorában, és egyúttal minden ízében reszketett.
– Mondhatom, szépen vagyunk – nyújtózkodott Kowalski. – Ahelyett, hogy a szabadulásunkon törnénk a fejünket, mindenféle dedós dologgal ugratjuk egymást… Fejezd már be az idétlen vihogást, Bill! Egyáltalán hogy lehet az, hogy részegebb vagy, mint az este?
– Én nem tehetek semmiről – mentegetőzött az ártatlan feltaláló. – Ez a Johnny úgy horkol, mint egy grizzlymedve, többször is felkeltem rá az éjszaka, és idegességemben kénytelen voltam inni néhány kortyot… Azt pedig már tegnap is tudhattátok, hogy ki fog hullani a hajam.
– Hát ez vérlázító! – háborodott fel John. – Mindenféle őserdei lények sipákolnak körülöttünk, de te mégis rám fogod, hogy miattam ébredtél fel!
– Bárcsak sosem találkoztam volna magukkal! – ismételte meg előző esti kijelentését Rebecca, de ezúttal nem sírós, mint inkább utálkozó volt a hangja. Ez ismét szíven ütötte Morgant, mert meg volt róla győződve, hogy a szőke hölgy, most hogy kopaszon is látta, végleg kiábrándult belőle. De nem sokáig morfondírozott a dolgon. Alaposan meghúzta az egyre üresebb whiskysüveget, s közben szilárdan elhatározta, hogy egy kis nőcske miatt nem hagyja veszni a jó kedélyét. Ezért újból a szomszédos ketrecben sínylődő emberszabásúak felé fordult, és a továbbiakban az idegesítésükkel foglalta el magát.
Barátai nem igazán díjazták a viselkedését, bár nem is fordítottak túlzottan nagy figyelmet rá, mert ekkor megjelent a hodály ajtajánál a néger kisfiú, és két vizesvödröt egyensúlyozva elindult a ketrecek felé, hogy sorban megitassa az állatokat. A Kowalski és Társa cég egyemberként ugrott a rácshoz, hogy egy utolsó elkeseredett kísérletet tegyen a gyerek befolyásolására, egyéb eszköz híján különböző pszichológiai ráhatásokat alkalmazva. Tadeusz például a pénztől kezdve a hitelkártyáig mindenféle anyagi javakkal kecsegtette az ifjú állatgondozót, arra az esetre, ha lesz olyan szíves kiengedi őket fogságukból. Ezzel egyidejűleg viszont a meglehetősen feldúlt Smily kilátásba helyezte, hogy az első adandó alkalommal saját kezűleg fogja hidegre tenni és utána a sírgödörhöz szállítmányozni, ha nem nyitja ki azonnal a rácsot.
Ezeknek a rábeszélési kísérleteknek természetesen semmiféle eredménye nem lett, a színesbőrű kisfiú rezzenéstelen arccal járkált a ketrecek között, mire Kowalski arra kezdett gyanakodni, hogy a srác talán egy süketnéma Puerto Rico-i menekült, úgyhogy Rodrigót kezdte ébresztgetni, esetleg próbáljon meg ő szót érteni a gyerekkel. Ez a megoldás azonban hamarosan értelmét veszítette, mert a kis néger időközben az ő ketrecükhöz ért, és miközben beloccsintott egy vödör vizet az itatójukba, hibátlan angolsággal nyilatkozott:
– Nesztek! Osszátok be holnapig!
Jóindulata jeléül behajított még három doboz kekszet is, aztán egykedvűen elhagyta a hodályt.
