A baskír és a tatár kisegítették a hibernátorból a jól megtermett fekete fickót, aztán némi nehézségek árán előrebotorkáltak vele a vezérlőpultig, ahol az immár rangidős tiszt, Maxim tartott afféle eligazítást:
– Evakuálunk – jelentette ki határozottan. – Mivel az ellenőrző rendszer szerint valahol szökik az oxigén, nincs is más választásunk.
– Ez az a rendszer, amelyik azt sem tudja, hogy jelenleg hol vagyunk? – kérdezte epésen Szubotáj. – Lehet, hogy az oxigénszintet illetően is téved.
– És ha ebben is téved, akkor mi van? Mit akarsz itt csinálni? Naphosszat nézegessük egymást, meg az oszladozó hullákat a búrák alatt? – kérdezett vissza ingerülten Maxim, majd ellentmondást nem tűrően újra kijelentette: – Evakuálunk! Mondom a beosztást: jómagam viszem le a gépest, Oleszja az emberest, mégpedig a magyar és a baskír bányásszal, Szubotáj viszi a vadászgépet, a francia pedig az űrliften megy le.
Attilának az igen hatékony kiképzés nyomán rögtön világos volt a beosztás. A gépes kifejezés azt az űrsiklót takarta, amelyiknek a bányászati gépek felszínre vitele a feladata, az emberes pedig – értelemszerűen – a bányászok leszállítását intézte volna, már ha nem haltak volna meg az utazás során, kivéve őt és ezt a furcsa tekintetű baskír fickót.
A hibernálásból éppen csak kiemelt francia azonnal akadékoskodni kezdett:
– Aha. Szóval én megyek a liften. Egyedül. Mert fekete vagyok, ugye? A genfi egyezmény nem mond erről valamit?
Maxim most már éktelen haragra gerjedt. Odalépett a néger elé, és szinte az arcába sziszegte:
– Itt nem mész semmire a nyugati dumáddal. Nézz már magadra, te szerencsétlen! Most szedtünk ki a keltetőből, azt sem tudod, merre van a fenn és a lenn! Ha berakunk a spirálba, magad alá fogsz szarni és okádni, mielőtt elérnénk a bolygó felszínét!
– Jól van, nyugodj meg – tette honfitársa vállára a kezét Oleszja. – Ne foglalkozz vele, hogy mit pampog ez a nyomorult rab. Te vagy a parancsnok, azt csináljuk, amit mondasz, és kész!
– Minden rendelkezésünkre álló közlekedési eszközt leviszünk? – kérdezte a tatár, de most már nem gúnyosan, hanem őszinte csodálkozással.
Maxim is próbált lehiggadni kissé. Valamivel nyugodtabb hangon, szinte már tárgyilagosan jelentette ki:
– Semmiféle eszközt nincs értelme itt hagyunk az űrállomáson, amivel vissza lehet rá térni a felszínről. Már így is túl sok a meglepetés ezen a küldetésen, én nem vagyok hajlandó újabb kockázatot vállalni. Különben is, nézz már magad mögé! Ezeknek a szerencsétleneknek úgyse lesz már szükségük semmiféle űrsiklóra. Szerinted fel fog még ülni bármelyikük is? – kérdezte, mélyen hallgatva arról, hogy a franciát lényegében az utolsó pillanatban mentették ki.
A tatár kissé oldani akarta a feszültséget, ezért váratlanul átölelte Attila vállát:
– Adjátok ide nekem ezt a magyart! – kérte elvigyorodva. – Rohadtul unnám magam egyedül. Hadd legyen velem! Minek Oleszja mögé két utas? Ezek csak bányászok, úgyse tudnak neki segíteni semmit.
Attila ezen a ponton kezdte elveszteni a fonalat, és azt vette észre, hogy a lelkét körbefonja valami bizonytalan, behatárolhatatlan, de nagyon rossz érzés. Mindenesetre nem volt ideje ilyesmikben elmerülni, mert ekkor Maxim kiadta a parancsot, miszerint űrruhákat felvenni, aztán pedig a zsilipkamrák előtt sorakozó! Úgyhogy ő is a lehető leggyorsabban megkereste a szám alapján azonosított tárolóját, és ahogy a kiképzésen tanulta, a fülébe helyezte a kommunikációs egységet, aztán belebújt a fehér űrruhába, és a fejére illesztette a sisakját. Utána pedig odaállt a tatár mellé, de nem mert egy pillantást sem vetni a kutyafejű fickóra. Megadóan várta a sorsát.
