Osmosis – 248. fejezet

Raudona éppen végzett Milla úrnő felcipelésével Esteban toronyszobájába, ám amikor lefektette az ágyra a meglehetősen elcsigázottnak tűnő, nyöszörgő asszonyt, megérkezett a Központtól az újabb utasítás, miszerint Gunnerud herceggel is hasonlóképpen kell eljárnia.

A történtek után ez szinte rutinfeladat volt a metamorfnak, úgyhogy amikor nem sokkal később Esteban és Szubotáj bemászott az ablakon, már két alak is hevert az ágyon. Igaz, ezt a spanyol főszakács egyelőre nem vette észre, mert leginkább maga mögé tekintgetett, és megdöbbenve látta, hogy a tatár pilóta ott jön a nyomában, ennek ellenére a járműve semmi jelét nem adja, hogy a földre akarna pottyanni, vagy ilyesmi.

Szubotáj fejcsóválva nézett a tátott szájjal bambuló fiatalemberre:
– Most komolyan! Egész úton olyanokat meséltem neked, hogy egyfolytában az álladat keresgélted a Golub fedélzetén. Erre most azon akadsz fenn, hogy az én madárkám nem pottyan le a várfal tövébe csak azért, mert kiszálltam belőle? Azért ne legyél már ennyire fantáziátlan! Hát a te korodban is léteztek már helikopterek, meg helyből felszálló vadászgépek…

– Tudod, én általában nem helikopterrel, főleg nem helyből felszálló vadászgéppel közlekedtem a Földön, hanem autóval – szólt közbe epésen Rőtvár főszakácsa.

– Na és? – vonta meg a vállát a tatár. – Az autód talán önálló életre kelt, amikor kiszálltál belőle?

– Nem, viszont nem is tartózkodott a levegőben.

– Ennek örülök. Úgy értesültem, a te idődben nem volt a legjobb ómen, amikor egy gépkocsi a levegőben tartózkodott. Az ilyesmi általában súlyos balesetek átmeneti kísérőjelensége volt.

Raudona türelmetlenül vágott közbe:
– Elnézést, lemaradtam valamiről? Nem nagyon láttam kiplakátolva sehol, hogy ma éjjel közlekedéstörténeti konferencia lesz ebben a meghitt kis szobácskában.

A spanyol ekkor vette észre Milla úrnő elcsigázott testét, és hirtelen nagyon vegyes érzelmek rohanták meg. Eszébe jutottak azok az idők, amikor a kikapós asszony még sokkal üdébben és kívánatosabban hevert az ő ágyának tetején, nem pedig ilyen meggyötört és kicsit sem vonzó külalakkal.

Az a tény pedig végképp nem tett jót Esteban lelkiállapotának, hogy Milla oldalán egy fiatal fiú hevert, hiszen ez eszébe juttatta, hogy Kalrund miért záratta a feleségét a várbörtönbe. Ezért inkább – szinte kompenzáció gyanánt – Raudonát kezdte vizslatni, és a gyertyafényben is sikerült megállapítania, hogy a tatár pilóta egy szóval sem túlzott, amikor a vörös démon külleméről mesélt. Már éppen kezdte megkívánni, amikor eszébe jutottak Szubotáj pár perccel korábbi szavai: „Aztán csak óvatosan a menyecskével! Soha ne feledd, hogy ő nem ember. Az én drága jó Attila barátom is beleesett ebbe a csapdába. Igen komoly öklendezés és sápadozás lett a vége”.

– Átvennéd végre a foglyot, katona? – szólt oda parancsolóan a metamorf a tatárnak, miközben Gunnerud hercegre mutatott. – Talán nem kell külön ecsetelnem, mennyi dolgom van még ebben az elátkozott várban. No meg ennek a szerencsétlen asszonynak az életre lehelése sem lesz egyszerű feladat, úgyhogy intézzük el, amiért itt vagyunk, és menjen mindenki a dolgára. Esteban pedig térjen sürgősen nyugovóra, mert holnap sem lesz egyszerű napja. Vagy ha úgy vesszük, akkor ma sem.

Osmosis szigetén, a Kormányzói Palota legelőkelőbb lakosztályának mélyén Dariosz nyugtalanul forgolódott az ágyában. Sehogy sem jött álom a szemére, de ezt voltaképpen nem is csodálta, hiszen még alig fejeződött be az éjszakába nyúló megbeszélés, neki pedig csak úgy zsibongtak a fejében a kuszábbnál kuszább gondolatok.

Aztán halk, de némileg már ismerős zúgást hallott odakintről. Fülelt egy darabig, majd kipattant az ágyából, és az erkély felé igyekezett. Mire kiért a teraszra, már nem látott mást, csak a kövezeten álldogáló Oleszját. Egészen úgy festett a helyzet, mintha a szőke lány most pottyant volna le az égből, és Dariosz a lelke mélyén sejtette, hogy ez nagyjából így is történt.

– Nahát! Ez a te lakosztályod erkélye, kormányzó? – ámult el a lány, és Dariosz úgy látta, hogy a meglepődése teljesen őszinte. – Nekem erről Raudona egy szót sem szólt – szabadkozott Oleszja. – Azt hittem, hogy a számomra rezervált lakosztályhoz fog leereszteni.

– Semmi baj – fogta át a pilótanőt a kormányzó, és gyorsan a teraszajtó felé vezette. – Raudona bizonyára felmérte, hogy mivel a te lakosztályod a térre néz, ott nem lenne túl jó ötlet röpködni ezzel a zúgó masinával, bármilyen néptelenek is ilyenkor az utcák, és legyen bármilyen hatékony is az a digitális álca, vagy mifene. Az én teraszom ezzel szemben a belső udvarra néz, és így mégiscsak biztonságosabb volt a landolásod.

Oleszja magának is alig merte bevallani, hogy a kormányzó érintése, amellyel félig-meddig átölelte őt, olyan varázslatos hatással volt rá, amilyenre még csak nem is emlékezett, a földi életéből sem. Vagy ha mégis, hát az efféle férfiúi ölelések már olyan messzeségbe vesztek számára, mint amilyen halványan pislákolónak tűnik a Nap az Alfa Centauri környékéről.

Azt kívánta, bárcsak a végtelenbe nyúlna a távolság a jelenlegi pozíciója és a terasz ajtaja között, mert tudta, hogy legkésőbb azt a pontot elérve Dariosz el fogja engedni őt, márpedig jelen pillanatban az volt a leghőbb vágya, hogy ez a férfi az idők végezetéig a karjában tartsa.

A félelme beigazolódott, a kormányzó a lakosztály bejáratához érve maga elé engedte, és ezzel egy időben a különös és felajzó érintés is megszűnt létezni. Oleszja tehát szinte kétségbeesve töprengett, vajon miféle ürügyet kellene találni, hogy ne kelljen elveszítenie Dariosz társaságát, és még egy darabig a közelében maradhasson. Csak egyetlen mondat jutott eszébe, és azt habozás nélkül ki is mondta:
– Vagy lehet, hogy Raudona valami rejtett szándékkal cselekedett így?

A terv bevált, mert a kormányzót illetően ez nagyon jó csalinak bizonyult. Elvégre Darioszt is jó ideje foglalkoztatta már az a kérdés, hogy vajon ezek az átkozott androidok és metamorfok mi mindent tudhatnak, amit a világ minden kincséért sem hajlandóak a földi emberek orrára kötni.

Hellyel kínálta hát a szőke lányt, és az italos pulthoz lépve megkérdezte:
– Nem iszunk valamit? Talán ideje lenne elbeszélgetnünk. Bár figyelmeztetlek, ahogy látom, az összes jég elolvadt, így csak meglehetősen langyos innivalóval tudok szolgálni. De ha akarod, csöngetek a személyzetnek, és…

Oleszja intése határozott volt és egyértelmű. Mit érdekelte őt most az italok hőfoka? Úgy érezte, felhevült benseje számára most eleve úgy fog hatni bármilyen ital, mint a leghűsebb likőr. Ha elolvadt a jég, hát elolvadt. Bárcsak Dariosz is úgy olvadna el, ahogy a jég tette! Semmi szükség rá, hogy mindenféle szolgák és kormányzói apródok zavarják meg azt a meghitt együttlétet, amelyet éppen előkészíteni vágyott a kormányzóval.

– Szerinted mi a tervük velünk? – kérdezte reménykedve Dariosztól, de nyomban csalódnia kellett. Hamar kiderült ugyanis, hogy a kormányzó a kérdésben rejlő többesszám első személyt korántsem kettejükre értette, hanem a Földről származó emberek egész társaságára.

– Jó ideje próbálom megfejteni ezt magam is – telepedett le Dariosz a szőke lánnyal szemközt egy szófán. Lazán keresztbe rakta a lábait, kortyolt egyet az italából, és így folytatta: – Bevallom, azt remélem ettől a beszélgetéstől, hogy talán ha összerakjuk, amink van, mármint az információkat illetően, akkor közelebb kerülhetünk az igazsághoz.

Oleszjának természetesen nem az információk összerakása jutott először eszébe, de jólnevelten türtőztette magát, még csak halvány mosoly sem ült ki az arcára. Szeretett volna komoly és méltóságteljes nőnek látszani Dariosz szemében.

Ehhez képest már a kormányzó első kérdésénél kis híján leesett az álla:
– Te is aszexuális vagy?

– Nem… én nem… – dadogta a lány.

– Bocsáss meg, hogy rögtön neked szegeztem ezt a kérdést, de hát az ilyesmit jobb már az elején tisztázni. És Szubotáj is olyan magától értetődő nyíltsággal beszélt róla, hogy úgy véltem, téged sem bánthatlak meg ezzel. És hát, ugye, mégiscsak pilótatársak vagytok.

– Nem vagyok aszexuális – szögezte le újra Oleszja. – Valószínűleg félreértettél valamit azzal kapcsolatban, hogy Raudona az első naptól kezdve hibernálta a szexuális vágyaimat. De még mindig nem értem, miért tartottad ezt olyan fontosnak, hogy mindjárt elsőként erre kérdeztél rá.

– Semmi esetre sem azért, hogy a magánszférádban vájkáljak – jelentette ki Dariosz –, de fontos tudnom, hogy amikor majd például Raudonára terelődik a szó, és te mondasz róla ezt-azt, akkor a szavaid mögött megbújik-e valami jelentős érzelem. Érted? Teszem azt: harag. Mert akkor ahhoz képest kell értékelnem a mondandódat.

– Arra célzol, hogy haragszom-e rá, amiért öt éven át jegelte a libidómat? Csöppet sem. Sőt, hálás vagyok érte.

– Komolyan mondod? – kérdezte meglepve a kormányzó.

– Persze, hogy komolyan – bólogatott Oleszja. – Nézd, én Mocsárvidéken nagyon sok evilági nőt láttam, akik az évek során leszbikusok vagy aszexuálisak lettek. Nyilván az erőszak és egyéb megaláztatások miatt, amiket a férfiak elkövettek rajtuk. De erről igazából nem sokat tudok, mert nem szeretnek erről beszélni, én meg nem kérdezek senkit olyasmiről, amivel fájdalmat okozok neki. Egy azonban biztos. Én heteroszexuális nő vagyok, ráadásul szeretek is heteroszexuális nő lenni. Raudonának csakis hálával tartozom, mert azzal, amit tett, megmentette az egyéniségemet. Remélem, egyszer majd heteroszexuális nőként térhetek vissza a Földre.

– Na jó, de felnőtt ember vagy. Nem lett volna jobb, ha ezt a döntést rád bízza, vagy legalább elmagyarázza, mindjárt az elején?

– Ugyan, mit lehetett volna akkor rám bízni? – legyintett a lány. – Képzelj el egy pilótanőt, aki egy olyan űrjárművet próbál letenni a talajra, amelyikből teljesen kifogyott az üzemanyag. Két meredek sziklafal között lavíroz, és hogy elférjen, olykor be kell húznia a szárnyakat is, pedig éppen vitorlázórepüléssel manőverez. És mindeközben majdnem elbőgi magát, mert a lelke mélyén úgy hiszi, hogy ha valahogy túl is éli ezt a kalandot, soha többé nem juthat vissza a Földre, nem látja többé a hazáját… És aztán landol egy mocsár közepén… Na? Szerinted ez a nő pont arra lett volna alkalmas, hogy a saját szexusáról csevegjen valakivel?

– Rendben, ezt megértem, de hát amit Szubotájról mondott neked…

– Azzal kapcsolatban is pont azt tette és mondta, amit tennie és mondania kellett az adott helyzetben – jelentette ki határozottan Oleszja. – Mire mentem volna vele, ha tudom, hogy a legjobb bajtársam is túlélte a landolást? Elindulok megkeresni? És aztán? Üldögéltünk volna egy jurta közepén, azon sajnálkozva, hogy sosem juthatunk haza?

– Én azokról a barátaimról, akik életben vannak, szeretem tudni, hogy életben vannak – szólt csöndesen a kormányzó.

– Nem vagyunk egyformák – tárta szét a kezét a lány. – Nekem könnyebb volt az életem az elmúlt öt évben úgy, hogy Raudona egyengette az utamat. Biztos vagyok benne, hogy mindig úgy járt el velem szemben, ahogy az adott helyzetben a legjobb volt. Nélküle biztosan nem tudtam volna a feladataimra koncentrálni. Márpedig bőségesen adódott feladatunk az elmúlt fél évtizedben, elhiheted. Rengeteg nőt mentettünk meg ez idő alatt, akik most mindannyian biztonságban élhetnek Mocsárvidéken.

– Ezt nem kétlem, és tisztellek is benneteket, amiért ezt a nemes küldetést ilyen állhatatosan véghezviszitek, de hát Szubotáj mégiscsak a barátod! És szerencsére nagyon is életben van! Nem gondolod, hogy Raudona talán felkészíthetett volna téged a pilótatársaddal való találkozásra?

– Raudona sem láthat előre mindent – mentegette a vörös démont Oleszja. – Honnan tudhatta volna, hogy én össze fogok futni Szubotájjal az Aréna környékén? Emberek tízezrei fordulnak meg ott nap mint nap, amióta az olimpia tart!

– Ez igaz, de azóta talán…

– Azóta már ezt is megbeszéltem Raudonával, és…

– Ideje lenne a tatár barátoddal is megbeszélni mindezt, mert neki elég rosszul esik az, ahogy vele viselkedsz.

– Meg fogom tenni – hajtotta le a fejét a lány. – De eddig még nem jött ki rá a lépés. Tudod, én katona vagyok, számomra első a parancs, a feladat, és csak utána jöhet minden más. Még a barátság is. És pont neked magyarázzam, milyen sűrű napjaink vannak mostanság?

Dariosz eltöprengett. Milyen furcsa ez az orosz néplélek! Hallott már néhány dolgot erről otthon, még földi emberként. Ezek az oroszok mindig igényeltek maguk fölé valamilyen bábáskodó hatalmasságot. Vagy egy cár atyuskát, vagy egy nagy bajuszú diktátort, ám ha ilyesféle alak éppen nincs a láthatáron, akkor – úgy tűnik – egy vörös hajú metamorf is megteszi. Ez a lány is úgy mentegeti Raudona minden cselekedetét, mintha az élete múlna rajta.

– Elmerengtél, kormányzó – zökkentette ki Oleszja hangja. – Lepihennél? Hagyjalak most már magadra?

– Szó sem lehet róla! – pattant fel a szófáról Dariosz, és odament az italos pulthoz, hogy újratöltse a poharakat. – Hiszen lényegében még nem is beszéltünk semmi olyan dologról, ami a holnapi nappal kapcsolatos… Vagy inkább a maival – tekintett az erkélyajtó felé, és megnyugodva látta, hogy még nem is pirkad.

– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a lány. – Mert lehet, hogy csalódást fogok neked okozni. Nem igazán tudok ugyanis semmit, ami az olimpia zárónapjával lenne kapcsolatos.

– Raudonával nem is beszéltetek erről a visszaúton? – csodálkozott el a kormányzó.

– Egyetlen szót sem – csóválta meg a fejét Oleszja. – Raudona azzal volt elfoglalva az utastérben, hogy kicsit helyrepofozza Kalrund feleségét. Őszintén szólva erre igencsak rá is szorult az a szerencsétlen asszony. Én pedig, ugyebár, vezettem az Orelt. Aztán, amikor már Osmosis fölé értünk, helyet cseréltünk, de a jeles nap akkor sem került szóba.

– Akkor csak úgy leeresztett téged az erkélyemre, és most azt sem tudod, hová mehetett tovább, hova vitte a fejedelem nejét? – hüledezett Dariosz.

– Mint mondtam, egészen addig, amíg meg nem láttalak téged, azt hittem, hogy a számomra rezervált lakosztály erkélyére bocsát le.

– Na jó, de tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy bármikor… – erőlködött a kormányzó –, nem esett szó köztetek erről a témáról?

– Nem – jelentette ki határozottan a lány. – Gondolom, mivel nekem nem jut szerep ebben a műveletben, így nem is volt miről tájékoztatnia. Márpedig én elsősorban katona vagyok. Nálunk, ha nincs parancs vagy utasítás, nem szokás érdeklődni, hogy miért nincs.

A kormányzó ennek hallatán taktikát váltott. Rendben! Ha ez a meglehetősen sarkosnak tűnő pilótanő elsősorban katona, akkor ideje lesz átevezni a magánélet vizeire. Ne higgye Oleszja, hogy ő mindenáron a közte és az általa láthatóan igencsak tisztelt Raudona közötti kapcsolatról akar faggatózni! Legyen szó inkább csak magáról Oleszjáról! Például hogyan élt a Földön, vannak-e ott hátrahagyott szerettei, mi hiányzik neki legjobban a régi életéből? Kedveli-e a háziállatokat? Volt-e már igazán szerelmes? Érték-e már nagy csalódások, amelyek kihatottak az egész életére? És ő is annyira imád-e repülni, mint a legjobb barátja, Szubotáj?… Elvégre magánélete mindenkinek van, még egy katonának is.

Az orosz pilótanőnek csöppet sem volt ellenére ez a fajta váltás, sőt! Innentől kezdve, ha lehet, még jobban élvezte a beszélgetés hangulatát. Körülölelte az egészet valami elképesztően megnyugtató és szinte már zsongító érzés. És ez az érzés afféle békebeli, földi és igen emberi miliőt kölcsönzött minden áldott percnek.

Ahogy múlt az idő, Dariosz is furcsa jeleket észlelt magán. Úgy érezte, egyre jobban érdekli a lány mondandója. Ezt először annak tudta be, hogy neki ez a beszélgetés csupán afféle „munkaköri kötelessége”, elvégre valami módon mégiscsak közel kell kerülnie Oleszja lelkéhez, ha már a titkos gondolataihoz ilyen nehéz hozzáférni, nem igaz? Csakhamar azonban kénytelen volt bevallani magának, hogy a szőke lány személyisége sokkal jobban megragadta, mint azt várni lehetett volna.

Ám még az ilyen meghitt beszélgetések sem tarthatnak a végtelenségig, főleg nem az olimpia zárónapján. És hogy immár végérvényesen beköszöntött az olimpia zárónapja, arról nem más küldött jelzést, mint maga a természet.

Dariosz egyszer csak megdöbbenve pillantott a fényben fürdő terasz felé:
– Te jóságos ég! De hiszen már reggel van!

Oleszja is meglepve konstatálta:
– Tényleg jól elbeszélgettük az időt…

Egyszerre pattantak fel ülőalkalmatosságaikból, és ez a hirtelen mozdulat azt eredményezte, hogy a következő pillanatban ott álltak egymással szemben, igencsak intim közelségben. Oleszja még a férfi illatát is érezte, és ez a gyorsan jött benyomás arra ösztönözte, hogy egy kicsivel még közelebb hajoljon Darioszhoz, és ez a közelség már egy csók ígéretét is magában hordozta.

Ám a férfi rövid habozás után kifordult az intim helyzetből. Tett két határozott lépést a terasz bejárata felé, és ott lecövekelve, mintha csak a napfelkelte egyre áradó fényeit figyelné, sűrűn szabadkozni kezdett:

– Ne haragudj rám, amiért ilyen elutasító vagyok. Te egy igazán gyönyörű és vonzó nő vagy, és amit ma éjjel megtudhattam rólad, az számomra igencsak rokonszenves. De hát, tudod, én még csak most készülök megküzdeni egy jókora démonnal, amelyik néhány hónapja elrabolta a lelkemet, és azóta is fogva tartja.

Oleszja hirtelen nagyon elárvultnak érezte magát, de rezzenéstelen arccal állt a kormányzó mögött. Katona volt, szigorúan kiképezték rá, hogy minden váratlan helyzetben törekedjen a kellő magabiztosságra. Viszont azt is érezte, hogy ha legalább valamilyen minimális érintés nem kíséri ezt a jelenetet, abba bele fog háborodni. Ezért hát a kormányzó mellé lépett, és finoman megfogta a kezét, majd halkan így szólt:

– Nem haragszom, sőt megértelek. És te se haragudj rám. Belátom, túl gyors lett volna ma még minden.

Dariosznak esze ágában sem volt haragudni. Oldalra fordította a fejét, halvány mosollyal nézett a szőke lányra, és közben biztatóan megszorította a kezét. Aztán kivezette a teraszra, a narancsszínű fényárba, és mintha csak a felkelő Naphoz intézte volna a szavait, határozottan kijelentette:

– Azt hiszem, ma fog lezajlani a legfontosabb esemény, ami miatt Evilágba kerültem, és végtelenül örülök, hogy te voltál itt velem ennek a sorsfordító napnak a hajnalán.

VÉGE AZ 5. KÖTETNEK

Következik: 6. kötet – Légi támogatás

Tovább a következő kötetre