A Kormányzói Hivatalba újra benyitott valaki, ráadásul egy olyan személy, aki nem sokkal régebben távozott. Attila volt az, aki bekukkantott a helyiségbe, álmos szemekkel, szerfölött félszeg módon. Az óvatosságának indokolt mivoltát hamar visszaigazolták odabenn, mert Dariosz rögtön integetni kezdett neki, hogy csendben legyen.
A magyar ezek után úgy sompolygott be az ovális asztalig, mint valami tolvaj, de közben gyanakodva figyelte, hogy mi folyik a helyiség túlsó végében, ahol is Nihuc úgy hajolt az ő törzsfőtársa fölé, mint valami vajákos ember, aki delejezni próbál.
Nos, a színész nem járt messze az igazságtól, amikor ilyesféle tippek jutottak eszébe. Valóban az történt, hogy a szófán elalélva heverő tatárt Nihuc lényegében hipnotizálta, és ebben az állapotában próbált vele beszélgetni.
– Örülsz, hogy újra itt van a közeledben a te kis Golub madárkád? – kérdezte a vezérezredes.
– Igen – felelte csöndesen, de határozottan Szubotáj, a semmibe révedve.
– Vágysz már rá, hogy újra repülhess vele?
– Nagyon.
– Jó érzés tudni, hogy a géped teljesen hibátlan?
– Igen.
– Legszívesebben hova repülnél el vele, ha most beleülhetnél?
A különös párbeszéd során a pilóta először bizonytalanodott el:
– Nem is tudom…
– Ugye, őszintén fogsz válaszolni a következő kérdésemre? – szigorított kissé a hangján Nihuc.
– Megpróbálok.
– Ne csak próbáld. Kérlek, légy teljesen őszinte.
– Rendben.
– Ha újra beülhetnél a Golub pilótafülkéjébe, öt hosszú év után, képes lennél visszafogni magadat?
– Milyen értelemben? – bizonytalanodott el a tatár.
– Tudod, hogy takarékoskodnunk kell az üzemanyaggal, igaz?
– Igen, tudom.
– Nagyon komoly feladatok várnak a Golubra, amely feladatok a tervünk nagy egészének meghatározó részelemeit képezik. Tudatában vagy ennek?
– Nem ismerek semmiféle tervet.
– Akkor csak higgy nekem. Nagyon komoly feladatok várnak a Golubra, amely feladatok a tervünk nagy egészének meghatározó részelemeit képezik. Megérted ezt?
– Megértem.
– Képes lennél visszafogni magadat, ha újra a pilótafülkében ülnél? Hogy érzed?
– Milyen értelemben? – kérdezte újra a tatár.
– Látom, hogy nehezedre esik kimondani, pedig pontosan tudom, hogy érted, mire gondolok – szögezte le Nihuc.
A tatár nagyot nyelt:
– Nem vagyok benne biztos.
– Miben nem vagy biztos?
– Abban, hogy vissza tudnám fogni magamat.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál.
A következőkben a vezérezredes meglehetősen gyorsan visszahozta Szubotájt a viszonylag éber tudatállapotba, és újra megköszönte neki az együttműködést.
– Miféle együttműködést? – pislogott értetlenül a tatár, akin jól látszott, hogy egyelőre azt sem tudja, hol van, az elmúlt percek történéseiről pedig aztán végképp nincs fogalma.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte tágra nyílt szemmel Attila is, mégpedig a hozzá legközelebb ülő kormányzótól.
– Ezt utálom talán a legjobban ebben az egészben – könyökölt az asztalra Dariosz. – Minden beszélgetés kellős közepén menetrendszerűen megjelenik valaki, akinek aztán újra el kell mesélni mindent az elejétől. Hogy én mennyire irigyellek benneteket! – nézett az éppen helyet foglaló metamorfra. – Már úgy értem, titeket, androidokat, hogy szavak nélkül is tudtok kommunikálni egymással, és nem abból álltok ki, hogy folyton elregélitek a másiknak, mi történt addig, amíg nem volt itt.
– Bocsánat, hogy hunytam egy kicsit – vonogatta a vállát sértődötten Attila. – Kissé elnehezült a fejem a bortól. Meg olyanokat hallottam, hogy a fülem kettéállt. Például arról a vörös nőszemélyről. Jobbnak láttam, ha egy kis alvással csillapítom le magamban az ital hatását.
– Még a végén Osmosis borai lesznek a hibásak – méltatlankodott csöndesen a kormányzó. – Vagy a szíveslátás, amivel mindig is fogadtalak benneteket ebben az épületben.
A magyar kissé magába szállt:
– Igazad van, kormányzó – sóhajtott nagyot. – Tudod, nem akarok én képmutató lenni. Színész vagyok, és mint ilyen, bohém ember, kár lenne tagadni. De nagyivó sosem voltam. Csak hát kívánóssá tett ez az öt hosszú esztendő, amikor legfeljebb erjesztett kancatej jutott a kupámba még a legnagyobb ünnepeken is…
– Azért ez nem teljesen igaz – szólt közbe ásítozva a tatár. – Vagy talán már elfelejtetted, miféle jó borokat zsákmányoltunk néha, amikor nyugatra kalandoztunk?
– Ugyan már! – legyintett Attila. – Azok az ócska lőrék Osmosis borainak a közelébe sem érhetnek. Éppen ezért néhányszor kissé elszaladt velem a ló, amióta a szigeten vagyunk, ezt aláírom. Majd igyekszem visszafogni magam. Mert azt már színészként sem szerettem, amikor fogalmam sem volt, mi lehet egy darab koncepciója. Úgy nehéz hatékonyan részt venni egy művészi előadás létrehozásában. De itt már rohadtul kíváncsi vagyok, hogy mire megy ki ez a színjáték!
– Na mi van? – vigyorodott el Szubotáj. – Kivetett magából még az ágy is? Visszajöttél bort vedelni? Hát ráfaragtál, mert benyakaltam mindet!
Dariosz meghökkenve pislogott a tatárra. Miért tesz úgy, mintha most fedezte volna fel a másik anagur törzsfő jelenlétét, amikor pedig az imént már beszélt is hozzá? De a vezérezredes hamar megnyugtatta:
– Csak a hipnotizált állapot mellékhatása. Mindjárt összekapja magát, és a feje is ki fog tisztulni, még talán a bortól is, gondoskodtam róla. De addig is, amíg ez megtörténik, térjünk vissza a kiinduló témánkhoz.
Ennek értelmében néhány mondattal tájékoztatták Attilát a legújabban keletkezett dilemmákról, majd a vezérezredes leszögezte:
– Szubotáj hipnózisban történő kikérdezésének tehát az volt az alapja, hogy felmerült bennem egy olyan megoldási lehetőség, amely arra utalhat, hogy Raudona viselkedése nem feltétlenül ellenséges.
– Hogy érted ezt pontosan? – hunyorított gyanakodva Dariosz.
– Annyit elárulhatok nektek, hogy a Golub nevezetű vadászgépre az olimpia zárónapján rendkívül fontos feladat hárul – magyarázta Nihuc. – Elementáris érdek, hogy a kvinta nyolcadik napján megfelelő mennyiségű üzemanyag legyen benne. Na már most, azt eddig is tudtuk tatár barátunktól, hogy az életének nagy szerelme a repülés. Az imént pedig azt is bevallotta, mégpedig módosult és rendkívül őszinte tudatállapotban, hogy ha még a mai napon, vagy bármikor máskor, az olimpia nyolcadik napját megelőző időpontban lehetőséget kapott volna a Golub birtoklására, akkor nem biztos, hogy ellen tudott volna állni a kísértésnek.
– Vagyis addig repkedett volna vele, amíg ki nem fogy az üzemanyag? – kérdezte Dariosz.
– Például – bólintott a vezérezredes.
– Ez baromság! – csattant fel Attila. – Én voltam ott vele, amikor ez egyszer már megtörtént! És higgyétek el, Szubotáj kicsit sem élvezte ezt a kihívást! Mármint azt, hogy egy kiszáradt tankú vadászgépet kellett vitorlázva a felszínre navigálnia! Tökéletesen megoldotta, abban hiba nem volt, de nem vágyott ilyen extra feladatra, higgyétek el nekem! Én voltam ott! Láttam, tapasztaltam! Úgyhogy ne gyanúsítgassátok ilyesmivel a barátomat, még akkor se, ha egy ki tudja hanyas android picsa ihlette ezt az ócska gyanúsítást!
– Nem úgy értették.
Ez utóbbi mondat már a sebtében magához tért, kellően friss öntudatra ébredt Szubotájtól származott, és elnézően mosolygott hozzá.
– Tudod, egy ilyen vadászgépben nemcsak a repülés fogyasztja az üzemanyagot – magyarázta a társának. – Még csak nem is sejtem, mire akarhatják használni az olimpia utolsó napján, de az biztos, hogyha repülés közben odakoccoltam volna neki, mert mondjuk szét akarok nézni az orzók félszigetei fölött, esetleg a déli részeken, vagy bárhol máshol, akkor ezt a maréknyi ridezitet, amelyik ráadásul nagyon messze van a száz százaléktól, könnyen elpocsékolhattam volna. Nyilván nem száraz tankkal, vitorlázva tettem volna le az én madárkámat valahol, mert hülye azért nem vagyok, de…
– Milyen remek, hogy ez szóba került! – vágott közbe a kormányzó, és Nihuc felé fordult: – Mondd csak, mire akarjátok használni a vadászgépet az olimpia zárónapján?
– Nem akarjátok, hanem akarjuk – pontosított a vezérezredes. – Megbeszéltük, hogy egy csapat vagyunk, nemde?
– Ne játssz a szavakkal, Nihuc! És főleg ne terelj! Nem birkapásztor vagy, hanem a testőrségem parancsnoka. És lehet, hogy én nem vagyok android, de hülyének se nézz. Ember vagyok, a rohadt életbe már! Megbeszéltük, igen, hogy egy csapat vagyunk. De mintha azt is megbeszéltük volna, hogy éppen ezért többé nem fogsz titkolózni előttünk, és az orrunkra kötöd, hogy mi ennek a kurva tervnek az összes lényeges része, amelyek ránk is vonatkoznak!
– Most azt volt fontos tisztázni, hogy a Raudona néven azonosított illetőt nem kell feltétlenül ellenségnek tekintenünk – próbált higgadtan érvelni a vezérezredes. – A vadászgép át nem adásával éppenséggel az is lehetett a célja, hogy megmentse a tervet, nem pedig az, hogy akadályozzon minket a következő tervszerű lépés megtételében.
Dariosz mindvégig halvány mosollyal nézett a testőrparancsnok arcába. Szemrebbenés nélkül állta a tekintetét, és a félelem legkisebb jelét sem mutatva fixírozta Nihuc különös mimikáját.
– Rossz hírem van, vezérezredes – szólalt meg végül. – Te már félig ember vagy. Tudod, én nem nagyon értek ezekhez a futurisztikus dolgokhoz, ezt elismerem. Honnan is érthetnék? De azt egyre tisztábban látom, hogy amióta felvetted a Pépes Arcú alakját, és leszívtad az agyát… Nem!… Ne szólj közbe!… Fogadd el, hogy ezt a szót használom erre a dologra!… Szóval, amióta ez megtörtént, te egyre inkább idomulsz a személyiségéhez, és ő azért mégiscsak egy ember volt, nem igaz? Tehát akár akarod, akár nem, néha a testtartásod, a mimikád, a szemed villanása vagy akár a hangszíned is elárulhat sok mindent, és ez ellen nem tudsz tenni semmit. Úgyhogy még egyszer megkérdezem: hajlandó vagy-e elárulni, hogy ez a Központ, vagy ki a bánat, ahogy te nevezed a feletteseidet, mi a kórságos nyavalyát tervez az olimpia utolsó napjára?
Nihuc vezérezredes némi hezitálás után elárulta. És ettől mind a két anagur törzsfőnek, meg persze Dariosznak is leesett az álla.
