Mario már jó ideje dél felé lovagolt, és eredetileg az volt az elképzelése, hogy meg sem áll a tengerpartig, de az élet keresztülhúzta a számítását. Enni ugyanis kell. Még ebben a különös világban is. Márpedig neki elfogyott az élelme. És ami ezzel szorosan összefüggött: a nyílvesszői is elfogytak. Ugyan megpróbált mindenféle útba eső erdőségekben aprójószágra vadászni, de be kellett látnia, hogy pont úgy kezeli az íjat, ahogy egy olyan illető kezelné, akinek azelőtt még sosem volt a kezében ilyen fegyver.
Az éhség pedig nagy úr. És hiába határozza el az ember, hogy semmiféle lakott települést nem fog útba ejteni egészen a tengerpartig. Ha egyszer a gyomorkorgás közbeszól, akkor muszáj a lovat egy távolban felsejlő templomtorony irányába állítani. Mert ahol templomtorony van, ott bizonyára valamiféle fogadó is lesz.
Mario egyébiránt azért volt ennyire tartózkodó, mert egyre több jel mutatott arra, hogy őt már az egész fejedelemségben keresik. Vagy talán nem is a keresés a legjobb szó erre, de hogy híre ment a csodás eseteinek, abban száz százalékig biztos lehetett. Újabban lépten-nyomon a saját legendájába ütközött. Az emberek már nemcsak megyeszerte, de a fejedelemség minden pontján a sebezhetetlen ifjúról regéltek, és olyan mítoszt költöttek az alakja köré, hogy attól ő maga döbbent meg a legjobban. Egyszerre volt büszkeségre okot adó, szórakoztató, de ugyanakkor rémisztő is mindez. Mert az ugyan tény, hogy középkori állapotok között nem könnyű az emberről valamiféle körözési személyleírást adni, de azért az ördög nem alszik, talán még ezen a bolygón sem.
Mario nem kívánt semmiféle kísérletezésnek alanya lenni. Főleg nem szenvedő alanya. Azt már tudta, hogy nem fog rajta a kard, a lándzsa, a buzogány, és egyéb középkorban használatos fegyverek, amelyek mind az emberi test folytonossági hiányát hivatottak elősegíteni. Csakhogy csöppet sem volt benne biztos, hogy ugyanez a helyzet a tűzzel, a mérgekkel, a savakkal és különböző egyéb elemekkel, illetőleg középkori kivégzési módszerekkel, teszem azt a vízbe fojtással. Nem érzett olthatatlan vágyat ilyesféle halálnemek kipróbálására, ő csak a régi életét szerette volna visszakapni. De úgy gondolta, ezen cél érdekében most már egész máshol kell küzdenie. Délre indult hát, a sokat emlegetett Szigetvilág felé, ám az éhség most bekényszerítette egy kistelepülésre.
A falucska egyébiránt szerfölött különös képet mutatott, legalábbis hősünk számára. Egy aprócska templom állt a közepén, az épület főhajójához képest aránytalanul magasnak tűnő harangtoronnyal. Körülötte igen szellősen és meglehetősen szétszórtan kisebb-nagyobb parasztházak álltak, és nemhogy utcákat nem lehetett felfedezni, de semmiféle logikus elrendezést sem. Bár az is igaz, hogy a házikók mindegyikéhez rendezett porták és gondosan megművelt veteményeskertek tartoztak. Mindegyiket sebtében összeeszkábáltnak tűnő, foghíjas léckerítések vették körül, és voltaképpen az ezek közötti mezsgyék képezték a girbegurba közlekedési útvonalakat.
Ilyen települést Mario eddig még nem látott, pedig jó pár hónapja vándorolt már a fejedelemség területén. Ám még ennél is különösebbnek hatott számára, hogy a falucskát nem vette körül sem árok, sem sövény, mint más, hasonló településeket. Rendben, kőfalat nem vár el az ember, mint nagyobb városok esetében, de hogy egy nyomorult kis palánk se védje a falucskát, az azért eléggé szokatlan volt.
Ezt már csak azért is furcsállta, mert számításai szerint a település a tengerpartra vezető kereskedelmi útvonalon, vagy legalábbis annak közelében feküdt. De csöppet sem volt ellenére, hogy nem kell különösebben nagy forgalomra számítania, és az sem volt túlságosan valószínű, hogy egy katonai őrjáratba szalad bele.
Az elkerített veteményeskertek labirintusából lassan beért a falu főutcájára, és megkönnyebbülve látta, hogy nem kell majd a parasztoknak ételért rimánkodnia, mert van valami kocsma- vagy fogadóféleség a templomtól nem messze. Odaporoszkált hát, annak rendje és módja szerint megkötötte lovát a bejárat előtti fakorláthoz, majd senkire sem nézve, a feltűnés legkisebb jele nélkül próbált meg odabenn némi sült húshoz hozzájutni.
Egész sokáig sikerült észrevétlennek maradnia. Már majdnem végzett az étkével, amikor betántorgott a helyiségbe egy foltos ruházatú helyi paraszt, pórázon vezetve egy négykézláb közlekedő nőt. Mintha csak a kutyáját sétáltatta volna. A szerencsétlen asszonyon szöges nyakörv volt, ruhája elkoszlott, a térde pedig annyira kisebesedett, hogy a padlón is vérnyomot hagyott.
Mario elhűlve bámulta a jelenetet – amely a fogadó közönségének körében osztatlan sikert váltott ki –, majd észbe kapott, és megpróbált úgy tenni, mintha észre sem vett volna semmit. De ehhez pont nem jó helyen ült. Az ő asztalánál – amelyik igen közel esett a söntéshez – pihent meg a „kutya”, miközben a gazdája egy kupa bort rendelt.
– Na mi van, Troden? Má megen behoztad a kutyádat? – kérdezte látszólag szigorúan a fogadós. – Pedig a mútkor is megmontam, hogy állatnak odaki a helye!
– Jaj, bocsássad má meg, nagy tiszteletű fogadós uram, hát éhes ez a szerencsétlen kutya, kék neki valami táp! – fogta könyörgőre a paraszt, meglehetősen színpadiasan, a helyi közönség őszinte derültségére.
Hamar világossá vált Mario számára, hogy a perverz játékban mindenki részt vesz, és nincs egyetlen ember sem, aki a térdre kényszerített nyomorult pártját fogná. A fogadós egy félig már széthasadt fatálban csontot dobott a „kutya” elé, az meg kínjában – már biztosan jó régóta nem ehetett – mohón kapott a falatok után, és megpróbált minden maradék húst lerágcsálni a cubákokról.
Mario érezte, hogy nem lesz okos dolog megszólalni. De eközben teljesen biztos volt benne, hogy úgysem fogja tudni megállni…
