A kormányzó visszatért az ünnepség színhelyére, a nagyterembe, és minő véletlen, már a belépésekor is Sztavrila úrnőre esett a pillantása. Az özvegy is elkapta ezt a pillantást, sőt viszonozta is, aztán igen hosszan és jelentőségteljesen fürdőztek egymás tekintetében. Kisvártatva az özvegy felemelkedett a helyéről, és a táncolók seregén áthaladva leült Dariosz mellé.
– Látom, hogy nyomasztanak az államügyek – közölte könnyed, csevegő modorban. – Tudok-e bármiben a segítségedre lenni, kormányzó?
– Éppenséggel lennének ötleteim – vágta rá Dariosz, és maga is meglepődött, hogy milyen hirtelen terelődött a beszélgetés egy olyan tartományba, ahonnan már nincs is visszaút.
– Ötletekben én sem szenvedek hiányt – vallotta be Sztavrila –, de hát mit lehet tudni arról, hogy egy kormányzó mit engedhet meg magának?
Dariosz a nő szemébe nézett. Fesztelenül és zavartalanul. Talán ezt imádta a legjobban az egész uralkodói létben. Bárkinek fesztelenül és zavartalanul nézhetett a szemébe, annyi ideig, ameddig csak akarta.
– Bele akarsz látni az életembe? – kérdezte a nemes úrhölgytől. – Csak rajtad áll, hogy belülről is szemrevételezhesd.
– Mit jelenthet ez a beengedés? – kérdezte kacéran Sztavrila. – Csak a nappalt, a nyomasztó államtitkokkal, vagy akár az éjjelt is, egészen másféle titkokkal?
A kormányzó már éppen kezdte magát beleélni a sokat ígérő beszélgetésbe, amikor újabb hírnök hajolt a füléhez, és súgott bele olyan titkokat, amelyek nem az éjszakával vagy a nappallal voltak kapcsolatosak, hanem az állammal:
– Uram, a csónak partot ért. Nerid királyt és három kísérőjét hozta kikötőnkbe. A király kihallgatásért esedezik. Hamarosan itt lesz, mert az őrség felsőbb parancsra átengedte.
– Helyes – nyugtázta a jelentést a kormányzó.
Dariosz a következő percben elhessegette a poharát újratölteni akaró szolgát. Úgy érezte, most sokkal inkább tiszta gondolatokra lesz szüksége, mintsem bortól kótyagos fejre. Fölemelkedett a helyéről, és csendre akarta inteni a zenészeket, de azok enélkül is elhallgattak, az éppen aktuális buzogánypörgető mutatványosok pedig sebesen kitakarodtak a terem közepéről.
– Tisztelt egybegyűltek! – zengett fel a kormányzó határozott és férfias hangja a nagyteremben. – Jelentést kaptam arról, hogy Neridea szigetének királya ide tart, és kihallgatást kért tőlem. Úgy gondolom, hogy mivel Osmosis egy köztársaság, a jelenlévő urakat és hölgyeket nem foszthatom meg attól, hogy hallják, mit akarhat tőlem e nemes uralkodó. Ilyeténképpen a fogadást itt fogom lebonyolítani, hogy mindenki úgy hallgathassa végig, hogy közben nem kell elérhetetlen távolságban lennie étkeitől és italaitól. Köztársaság vagyunk, így hát nekem nincs titkom az engem támogató előkelőségek előtt.
Dariosz visszaereszkedett a székébe, és bár ezt lelkes éljenzéssel kísérve tette, de azért érezte, hogy már hatott rá az ital, és a rövid szónoklata dagályos volt és kissé cinikus is. Azon tűnődött, talán el kellene vonulnia egy kis időre, hogy jeges vízzel frissíthesse fel magát, ám erre már nem maradt idő, a kikötői küldöttség megérkezett.
– Nerid király, ezen a néven a huszadik! – dörgött fel az ajtónálló hangja, mire a mulatozó népség végképp elcsendesülve emelkedett fel helyéről, megadván a tiszteletet Neridea-sziget uralkodójának.
A király a terem közepéig menetelt, bal karját mindvégig a kardja markolatán nyugtatva, fejedelmi testtartással, de arca meggyötört volt és hamuszürke. A kísérői nem viseltek fegyvert, és nem is követték királyukat a mulatság helyszínének középső pontjáig, hanem már az ajtótól nem messze megálltak, és óvatosan kémleltek körbe, felmérvén a terepet.
– Üdvözöllek, Dariosz kormányzó, az istenek áldása legyen rajtad – hajolt meg a király. – Köszönöm, hogy fogadtál, s meghallgatod kérésemet.
Dariosz felemelkedett a székéből. Valami miatt azt érezte, hogy nem mindennapi közleménynek lesz tanúja hamarosan. Egy végsőkig kétségbeesett, ötven év körüli embert látott maga előtt, aki igyekezett megőrizni méltóságát, és akivel neki most államférfiúi megbeszélést kell folytatnia, ráadásul igen széles hallgatóság előtt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy kormányzói pályafutása során volt-e már ennél különösebb helyzetben.
Illő tisztelettel köszöntötte Neridea szigetének királyát, és megkérte, hogy tárja elő mondandóját.
– A szigetünk elesett. – Ez volt az uralkodó legtömörebb közleménye. Majd így folytatta: – Bizonyára előtted sem titok, nagy Dariosz, hogy népünk a legutóbbi időkben igencsak komoly megpróbáltatásokon esett keresztül. Két esztendővel ezelőtt járvány tizedelte meg lakosságunkat, tavaly pedig áradások egész sorozata tarolta le Neridea egykor szebb napokat látott és virágzó szigetének településeit. Az éhínség és a legnagyobb szükség közepette a kalóznépség megneszelte gyöngülésünket, és reánk támadtak. Bármilyen hősiesen küzdöttek is harcosaink, eljött az a nap, amikor már nem volt értelme a további ellenállásnak. Döntenem kellett: a teljes pusztulás, avagy a menekülés. Hát most menekültek lettünk, és tőled remélünk segítséget, nagy Dariosz, és hiszünk Osmosis testvéri szeretetében. Arra kérünk, fogadjatok be minket, a Szigetvilág árváit, hogy ne kelljen nemzetségeinknek végképp elpusztulnia.
Súlyos csönd állt be a nagyteremben. A király a szónoklata végén enyhén lehajtott fejjel állt a helyiség közepén, Dariosz pedig mindvégig a Szigetvilág legnyugatibb királysága uralkodójának alakján nyugtatta tekintetét, és egyszeriben számos kérdése támadt.
– Hányan érkeztetek, nagy király?
– Ezer harcos, és valamivel kevesebb asszony, gyermek és más, harcban hasznavehetetlen személy. Öreg vagy sérült mesteremberek, földművesek, pásztorok, a megmaradt népem.
– Mi vezetett erre a nehéz döntésre, hogy feladd őseid földjét, ahol húsz nemzedék óta a te családod adta a királyt a népednek?
– Mint mondottam, választanom kellett a teljes kipusztítás és a megmaradás között. Nem volt már semmilyen esélyünk az orzók kalóznépsége ellen. Tisztában voltak gyöngeségeinkkel, vérszemet kaptak. Ha maradunk és ellenállunk, ma már csak emlék lennénk a Szigetvilág népeinek sorában. Maradék hajóinkkal, jószágainkkal és embereinkkel a menekülést kellett választanunk. Ez nem a gyávaság jele, Neridea népe sosem volt gyáva. A megmaradásunk volt a tét.
