Attila a bronz színű holdat és a végtelen űrt bámulta az ablakon át, és a lelkében egyre nagyobbra növekedett a félelem. Ha lehet, ezt csak fokozta, amikor egyszer csak felhangzott mögötte egy hang. Maxim, a rangidős pilóta kezdett el vészjeleket leadni a vezérlőpultnál ülve.
– Itt a Roszkozmosz űrhajója – harsogta a hirtelenszőke orosz a mikrofonba. – A Zvezda 121 jelentkezik. A nevem Maxim Ivanovics Rogyionov, a fedélzeten életben maradottak között a rangidős tiszt. Vészhelyzeti jelentés. Egységünk földi idő szerint 2189. október 23-án startolt, jelenlegi helyzetünk és időnk ismeretlen. A célt, amely a KF-1907-D-09 objektum lett volna, nem sikerült elérnünk. Űrhajónk stacionárius pályára állt egy ismeretlen bolygó körül, amelynek paramétereit nem ismerjük. A fedélzeti mesterséges intelligencia nem ad kielégítő adatszolgáltatást arra nézvést, hogy…
És csak sorolta az egyre ijesztőbb tényeket, amelyek nyomán Attila úgy érezte, hogy bár mostanra már éppen kezdett magához térni a hibernáció hatásaiból, de amiket ez a szőke orosz ilyen elszántan közöl a széles nagy világegyetemmel, azok sokkal vérfagyasztóbbak mindennél, amit eddig elképzelni bírt.
Maxim harsogását csakhamar egy másik, sokkal áthatóbb hang szakította félbe. Voltaképpen egy nem túl érzelmes női orgánum. A fedélzeti rendszer géphangja kezdett el vészjósló adatokat közölni:
– Figyelem! Az oxigénszint csökken. Ismétlem: az oxigénszint csökken. Jelen tendencia mellett a kritikus szint elérése: tizenegy perc.
Majd az orosz után elmondta mindezt angolul és franciául is.
– Na, hát ez már csak hab a tortán – harsant fel Szubotáj dühös baritonja is, valami erős tatár káromkodással megfűszerezve, de azt már senki sem értette.
Hogy teljes legyen a kibontakozni készülő káosz, ekkor Guzel, a baskír kiáltotta el magát:
– Van egy újabb túlélő!
Attila hátranézett. A baskír ott állt lecövekelve egy hibernációs kabin mellett, és mereven bámulta. Szubotáj és Oleszja voltak azok, akik rögtön odasiettek.
– A mennykőbe, ez tényleg él! – kiáltott fel a tatár. – Hogy a fenébe’ tudtam elnézi az előbb?
Oleszja közben a hibernátor kezelőpaneljét zongorázta végig boszorkányos gyorsasággal, aminek eredményeként a búra alól csakhamar előkerült egy néger fickó, akiben Attila felismerte a francia hadifoglyot, a Tiago nevű zsoldost, akivel még a börtönben ismerkedett meg. A négert a negyedik kaukázusi háborúban ejtette foglyul az orosz hadsereg, és ugyanúgy tíz évet kapott, mint ő. Annak idején ennek az űrutazásnak a lehetőségét is egyszerre kínálták fel nekik, mint amivel kiváltható a szabadságvesztés ítélete. Mindketten rábólintottak, nem kellett hozzá sok gondolkodási idő. De a magyarnak most az járt a fejében, talán mégis jobb lenne most egy szibériai börtöntelepen rohadni, mint ennek az elátkozott űrhajónak a gyomrában, ahonnan talán nem is lesz semmiféle kiút.
